Jézus egy alkalommal ezt a példabeszédet mondta a népnek: A mennyek országa hasonló a mustármaghoz, amelyet a földműves elültet földjébe. Ez a mag kisebb ugyan mindenféle magnál, de amikor felnő, nagyobb, mint a kerti vetemények. Valóságos fa lesz belőle, úgyhogy az ég madarai eljönnek, és ágai között laknak. Jézus azután egy másik példabeszédet is mondott nekik: A mennyek országa hasonló a kovászhoz. A gazdaasszony elvegyíti három véka lisztbe, és a kovász átjárja az egész tésztát. Mindezt példabeszédekben mondta Jézus a népnek. Példabeszéd nélkül nem szólt hozzájuk. Beteljesedett, amit így jövendölt meg a próféta: „Megnyitom ajkamat, és példabeszédekben hirdetem azt, ami titok volt a világ kezdete óta.” Mt 13,31-35

Elmélkedés

Jézus példázatai megszólítják a hallgatókat, cselekvésre ösztönöznek és bevonnak a történésekbe. A mai evangéliumban Jézus további két példázatot mond a mennyek országáról. Az elsőben kicsiny mustármaghoz hasonlítja Isten országát, amely idővel hatalmasra nő, a másodikban pedig a kovászhoz, az élesztőhöz, amely megkeleszti a tésztát. E hasonlatok esetében sokkal többről van szó, mint beszédről és szavakról. Amikor ugyanis Jézus szóbeli tanítást ad a mennyek országáról, ez az ország mindjárt meg is valósul, amennyiben a hallgatóságban megindul az a változás, hogy növekvő maggá, illetve élesztő kovásszá váljon. A szavak elhangzásával és befogadásával elkezdődik az Isten országa, azaz mindjárt növekedésnek indul a kicsiny mustármag és kelésnek indul a tészta.

A mustármag növekedése nagyon látványos és szinte hihetetlennek tűnik. Ha manapság körülnézünk a hit terjedése és a vallásosság növekedése terén, akkor talán nem látjuk ezt a váratlan növekedést. De elsősorban nem is mennyiségi növekedésről van szó, hanem lelki fejlődésről.

A példázat arra ösztönöz, hogy befogadjuk a Jézustól hallottakat, s ezáltal bennünk is növekedésnek induljon a mennyek országa. Engedem-e, hogy Isten akarata lelki növekedést és a hit erősödését indítsa el bennem?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus! Te földi életed során hirdetted az örömhírt és meggyógyítottad a betegeket, akik gyógyulásukat kérték tőled. Tanításoddal és gyógyításaiddal jelenvalóvá tetted Isten irgalmát az emberek között. Megmutattad, hogy hatalmaddal képes vagy legyőzni a gonoszt s ezáltal megszabadítani az embereket. Segíts minden embert, hogy tanításodban felismerje a követendő utat! Segíts, hogy csodáid növeljék hitünket! Mutasd meg nekünk, Urunk a te szeretetedet, hogy abból táplálkozva kövessünk téged!

Történt egyszer, hogy Jézus éppen befejezte imádságát: Ekkor egyik tanítványa arra kérte: „Uram, taníts meg minket imádkozni, mint ahogy János is tanította imádkozni tanítványait.” Jézus erre így szólt hozzájuk: „Amikor imádkoztok, ezt mondjátok: Atyánk! Szenteltessék meg a te neved. Jöjjön el a te országod. Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma. Bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk minden ellenünk vétőnek. És ne vígy minket kísértésbe.” Azután így folytatta: „Tegyük fel, hogy valamelyikteknek van egy barátja, aki éjfélkor bekopog hozzá, és ezt mondja: Barátom, adj kölcsön nekem három kenyeret! Útról érkezett egy vendégem, s nincs mivel megkínálnom. De az kiszól: Ne zavarj engem! Az ajtó már be van zárva, én is, gyermekeim is ágyban vagyunk. Nem tudok fölkelni, hogy adjak neked. Mondom nektek: Ha nem is kelne fel, hogy adjon neki barátságból, erőszakossága miatt mégis fölkel, és ad neki annyit, amennyire szüksége van. Mondom tehát nektek: Kérjetek, és adnak nektek, keressetek és találtok, zörgessetek, és ajtót nyitnak nektek. Mert mindaz, aki kér, kap, aki keres, talál, és aki zörget, annak ajtót nyitnak. Van-e köztetek olyan apa, aki követ ad fiának, mikor az kenyeret kér tőle? Vagy ha halat kér, akkor hal helyett tán kígyót ad neki? Vagy ha tojást kér, akkor talán skorpiót nyújt neki? Ha tehát ti, bár gonoszak vagytok, tudtok jót adni gyermekeiteknek, mennyivel inkább adja mennyei Atyátok a Szentlelket azoknak, akik kérik tőle.” Lk 11,1-13

Elmélkedés

Gyermeki bizalommal

Márta és Mária története a múlt vasárnapi evangéliumban felhívta figyelmünket arra, hogy életünkben, mindennapjainkban időt kell szánnunk az elcsendesedésre, az imádkozásra, az Istenre figyelésre. Ezt a gondolatot folytatja a mai részlet, amelyben egy tanítvány arra kéri Jézust, hogy tanítsa őket imádkozni. A kérés nem véletlen, hiszen az előzi meg, hogy Jézus imádkozik, éppen befejezi imádságát. Ez a mozzanat felfedi előttünk, hogy tanítványai látták azt, hogy Mesterük időnként félrevonul, keresi az időt arra, hogy imádkozzon, imádságban beszéljen a mennyei Atyával, akinek a küldötte.

Az imádkozással az a célunk, hogy áthidaljuk az Isten és az ember közti végtelen távolságot, azt a nagy különbséget, amely a gyarló ember és a szent Isten között fennáll. Néhány egyszerű szó, néhány apró kérés, amelyekre Jézus tanít minket, alkalmas arra, hogy kapcsolatba kerüljünk Istennel. Létrejöjjön, egy olyan személyes, bensőséges viszony, amely az édesapa és gyermeke között fennáll. A Miatyánkot csak akkor tudjuk őszintén imádkozni, ha életünkben már legalább egyszer rácsodálkoztunk arra, hogy a mennyei Atya gyermekei vagyunk. Amikor Isten nevének megszentelődését és országának eljövetelét kérjük, akkor azért imádkozunk, hogy az üdvösség műve valósuljon meg a világban, az emberiség történetében. Ezután a hívő közösség és az egyén érdekében fordulunk hozzá. A mindennapi kenyérért fohászkodva kifejezzük, hogy Istentől várjuk az élethez szükséges anyagi javak biztosítását, a bűneink bocsánatát kérve pedig azt fejezzük ki, hogy a lelki javakat, a kegyelmi segítséget is tőle várjuk. Azt is tudjuk, hogy életünk küzdelmeiben és a kísértések idején nem vagyunk egyedül. Isten ismeri a gonosz titkait és segít minket a rossz legyőzésében. Vajon meglátszik-e életünkön, viselkedésünkön, hogy Isten gyermekei vagyunk? Tudunk-e gyermeki bizalommal hozzá fordulni?

Jézus Atyaként mutatja be Istent az embereknek. A legtöbb esetben úgy beszél Istenről, mint saját Atyjáról, máskor pedig arra bátorítja követőit, tanítványait, egész hallgatóságát, hogy Atyaként tekintsenek Istenre. Ugyanez a gondolat figyelhető meg akkor is, amikor imádkozni tanítja őket. A Jézus által tanított ima egészen közel hozza hozzánk Istent. Nem a magunk bűnös világába akarjuk őt lerántani, hanem gyermeki lelkülettel, egyszerűséggel, bizalommal szeretnénk Istenre tekinteni.

Az evangélium megerősítést ad azzal kapcsolatban, hogy van létjogosultsága a kérő imának. Természetesen nem érdemes abba a szélsőségbe esnünk, hogy soha nem jut időnk Istent dicsőíteni, magasztalni és áldani, és csupán csak akkor imádkozunk, amikor azt érezzük, hogy valamire szükségünk van Istentől. Ha a különféle imamódokban erőteljes eltolódás mutatkozik a kérések irányába, akkor valójában Istent eszközként akarjuk felhasználni saját céljaink megvalósításához.

Arra is ügyelnünk kell, hogy milyen lelkülettel kérünk. A kiinduló helyzet mindig az legyen, hogy Isten jól tudja, mire van szükségünk a földi boldogsághoz s az örök boldogság elnyeréséhez. Ne akarjunk okosabbak, bölcsebbek lenni Istennél, azt a látszatot keltve, hogy mi jobban tudjuk, mi szolgál lelkünk javára. Lényeges továbbá, hogy azzal a bizalommal forduljunk kéréseinkkel Istenhez, hogy ő képes nekünk segíteni. Ugyanakkor fogadjuk el azt, hogy Isten csak azokat a kéréseinket teljesíti, ami lelkünk üdvösségére szolgál. Az imában legyünk mindig türelmesek és soha ne követelőzzünk. S végezetül, a mai evangéliumi példabeszéd tanulságaként: legyünk kitartóak az imádkozásban!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Nagylelkűségedet csodáljuk az Oltáriszentségben, amelyben titokzatos módon jelen vagy és magadat adod nekünk. Szeretettel hívsz minket, hogy testeddel táplálkozzunk és veled éljünk. Köszönöm és hálás szívvel fogadom el hívásodat, hogy az Oltáriszentségben téged vegyelek magamhoz és bennem élj! Te a mi emberi közreműködésünkkel akarsz csodákat tenni napjainkban, hogy jelenléted és segítséged megtapasztalható legyen minden ember számára. Adj nekünk igazi bölcsességet, hogy felismerjük azt az utat, amelyet te mutatsz nekünk s amelyen te vezetsz minket az üdvösség felé!

Jézus egy alkalommal ezt a példabeszédet mondta a népnek: A mennyek országa hasonlít ahhoz az emberhez, aki jó magot vetett földjébe. Amíg azonban az emberek aludtak, eljött ellensége, konkolyt hintett a búza közé, aztán elment. Amikor felnövekedett a vetés, és már kalászba szökkent, akkor előtűnt a konkoly is. Erre elmentek a szolgák a gazdához, és megkérdezték tőle: „Uram, nemde jó magot vetettél földedbe? Honnét van tehát a konkoly?” Mire a gazda így felelt: „Ellenséges ember cselekedte ezt.” A szolgák tovább kérdezték: „Akarod-e, hogy elmenjünk és kiszedjük belőle?” Azt válaszolta nekik: „Nem! Nehogy a konkolyt gyomlálva kitépjétek vele együtt a búzát is. Hagyjátok, hadd nőjön fel mindkettő az aratásig! Aratáskor majd megmondom az aratóknak: Előbb a konkolyt szedjétek össze, és kössétek kévébe, hogy tűzre kerüljön. A búzát pedig gyűjtsétek csűrömbe!” Mt 13,24-30

Elmélkedés

Jézus példázata szerint a jó és a rossz egyaránt jelen van a világban, s mindkettő hatást gyakorol ránk. A példabeszédben szereplő búza a jót jelképezi, a konkoly, a hasznavehetetlen vadnövény pedig a rosszat. Isten jósága üdvösségünket szeretné, de a sátán gonoszsága ezt meg akarja akadályozni. A mi számunkra talán egyszerűnek tűnne az a megoldás, hogy azonnal fogjunk neki a rossz kiirtásának. Ezzel persze azonnal gondjaink lennének, mert melyikünknek van joga ilyen ítéletet meghozni, azaz mindenről pontosan eldönteni, hogy jó vagy rossz. Amit ugyanis az egyik pillanatban jónak minősítünk, a helyzet fordultával ártalmassá válhat, és fordítva is igaz ez. Hányszor előfordult már, hogy valami ellen minden erőnkkel tiltakoztunk, s a végén kiderült, hogy milyen jó lett volna elfogadni. Ítéleteinkben tehát nehéz jó döntést hoznunk, bármennyire is igyekszünk minden körülményt figyelembe venni.

Érdemes elfogadnunk, hogy Isten, aki valóban a legfőbb jóság, jól tudja, hogy mi jó az embernek, mi jó nekünk, s érdemes elfogadnunk Istentől mindazt, ami a jó úton segít minket előre haladni.

Sokszor halljuk vagy talán magunk is mondjuk egy-egy rossz döntés után: „Nem tudtam, hogy rosszat teszek ezzel.” Ne próbáljunk meg ilyen módon kibújni felelősségünk alól! A rossz felismerhető, miként a gyomnövény is a búza között. Csak egy kicsit jobban oda kellene figyelnünk Isten sugallataira.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Te az Atyától jöttél a világba, őt dicsőítetted meg életeddel. Mindenkor az ő akaratát teljesítetted, neki engedelmeskedtél. Vállaltad, hogy emberré legyél, emberként éljél és vállaltad a halált is. Segíts minket, hogy észrevegyük közelségedet, jelenlétedet, szeretetedet! Segíts minket, hogy megtaláljunk téged, s vezess minket az Atyához! Maradj örökké köztünk, hogy szereteted állandóan bennünk legyen! Add meg nekünk az újjászületést, hogy egészen Istennek élhessünk!

Jézus Jeruzsálembe indult. Útközben odalépett hozzá a Zebedeus fiúknak (Jakab és János apostoloknak) anyja, fiaival együtt, és leborult előtte, hogy kérjen valamit. Jézus megkérdezte tőle: „Mit kívánsz?” Ő azt felelte: „Intézd úgy, (Uram,) hogy az én két fiam országodban melletted üljön: az egyik jobbodon, a másik pedig bal oldaladon.” Jézus így válaszolt nekik: „Nem tudjátok, hogy mit kértek. Készek vagytok-e arra, hogy kiigyátok azt a kelyhet, amelyet nekem ki kell innom?” „Készek vagyunk!” – felelték. Jézus erre így folytatta: „A szenvedések kelyhét velem együtt kiisszátok majd. De hogy ki üljön mellettem jobb és bal felől, azt nem én döntöm el. Azok ülnek majd ott, akiket mennyei Atyám erre kiválasztott.” Amikor a többi tíz (apostol) ezt meghallotta, méltatlankodni kezdett a testvérpár viselkedése miatt. Jézus magához hívta őket, és így szólt hozzájuk: „Tudjátok, hogy a pogányoknál hogyan hatalmaskodnak a vezető emberek: akinek nagyobb a rangja, érezteti a hatalmát. Nálatok ne így legyen! Aki köztetek nagyobb akar lenni, legyen a szolgátok! És aki első akar lenni, legyen a cselédetek! Az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon másoknak, és odaadja életét váltságul mindenkiért.” Mt 20,20-28

Elmélkedés

Az apostolok nevét felsoroló evangéliumi részek két Jakab nevű személyt említenek. Az egyik Zebedeus fia, János apostol testvére, akit idősebb Jakabnak nevez a hagyomány, a másik pedig Alfeus fia, akit fiatalabb Jakabnak hívunk. Ma az előbbit ünnepli Egyházunk. Péter és János mellett ő a harmadik személy, aki jelen van Jézus színeváltozásakor és az Úr közelében lehet a szenvedés kezdetén a Getszemáni-kertben. Nagy tekintélynek örvendett a hívek körében, hiszen ő lett a jeruzsálemi közösség vezetője. Az Apostolok Cselekedetei röviden beszámol arról, hogy Heródes Agrippa király a krisztusi közösség növekedését rossz szemmel nézve elfogatta annak néhány tagját és „karddal kivégeztette Jakabot, János testvérét” (vö. ApCsel 12,1-2). Így Jakab lett elsőként vértanú az apostolok közül.

A Jakab apostolban és testvérében, Jánosban lévő törekvésről, szándékról árulkodik a jelenet, amikor különleges helyet szeretnének maguk számára biztosítani Jézus mellett az ő megvalósuló uralmakor. Ezt az eseményt írja le az ünnep evangéliuma. Kívánságukban ne csak a negatív értékjelű nagyravágyást vegyük észre, hanem azt is, hogy készek mindenben osztozni Jézus sorsában, ha nem is értik még egészen, hogy mit jelent ez.

Kész vagyok-e Jézus útján járni mindenkor? Kész vagyok-e Jézusért mindenről lemondani? Kész vagyok-e arra, hogy hitemről tanúságot tegyek? Él-e bennem az apostoli buzgóság?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Senki nem tudhatja előre jöveteled időpontját, de biztosak vagyunk abban, hogy egyszer bekövetkezik. Taníts minket készenlétre, fokozott figyelemre, türelmes várakozásra! Annak érdekében, hogy ne érjen minket váratlanul a te érkezésed, lelkünket szeretnénk felkészíteni, hogy mindig készen legyen a veled való találkozásra! Élj bennünk, hogy jelenléted fénye világosság legyen a világ számára! A hit, a remény és a szeretet a mi lelkünk égő mécsei, amelynek lángját őriznünk kell. Segíts minket ébernek maradnunk, hogy soha ne aludjon ki bennünk jelenléted lángja!

A tanítványok egyszer odamentek Jézushoz, és megkérdezték tőle: „Miért szólsz a néphez példabeszédekben?” Ő így válaszolt: „Nektek megadatott, hogy megismerjétek a mennyek országa titkait, nekik ez nem adatott meg. Mert akinek van, annak még adnak, hogy bővelkedjék; de akinek nincs, attól még azt is elveszik, amije van. Azért beszélek hozzájuk példabeszédekben, hogy nézzenek, de ne lássanak, hallgassanak, de ne halljanak, és ne értsenek, és így beteljesedjék rajtuk Izajás próféta jövendölése: Hallván hallotok, és mégsem értetek, nézvén néztek, de mégsem láttok; megkérgesedett ugyanis e népnek szíve: Fülükkel restül hallanak, szemüket behunyják, hogy a szemükkel ne lássanak, fülükkel ne halljanak, és a szívükkel ne értsenek, s meg ne térjenek, hogy meggyógyítsam őket. De boldog a ti szemetek, mert lát, és boldog a ti fületek mert hall! Bizony, mondom nektek, sok próféta és igaz vágyott látni, amit ti láttok – és nem látta; vágyott hallani, amit ti hallotok, – és nem hallotta.” Mt 13,10-17

Elmélkedés

A tanítványokhoz vagy a néphez intézett tanításai alkalmával Jézus szívesen használt példázatokat, hasonlatokat. A példabeszédek a hétköznapi életből merítik témájukat. Olyan hasonlatok ezek, amelyeket az egyszerű emberek is könnyen megértettek. Legalábbis azok, akik megnyitották szívüket a tanítás előtt és annak mondanivalóját magukra vonatkoztatták. Akik viszont elzárkóztak, vagyis behunyták szemüket vagy befogták fülüket, azok nem értették meg. A megértés tehát nem a tartalomtól függ, hanem a hallgató készségén múlik.

Amikor a tanítványok arról kérdezik Jézust, hogy miért beszél példabeszédekben, a válaszból kiderül, hogy ennek elsődleges célja az, hogy az Isten üzenetére kíváncsi és azt megvalósítani kész hallgatóság megértse mondanivalóját, azok viszont, akik bezárják szívüket Isten előtt, ne értsék meg azt. A megértésnek ugyanis nem csupán az egyszerűség a feltétele, hanem az is, hogy az ember nyitott legyen a megismert igazságok befogadására. Ha valaki a hit által egyre inkább megnyílik Isten üdvözítő terve előtt, akkor a kinyilatkoztatott igazságokat egyre jobban fel tudja fogni s megérti azokat. Valóban boldog az, aki úgy fogadja el a tanítást, hogy megérti annak üdvözítő erejét. A történelemből vagy keresztény szóhasználattal az üdvtörténetből megérthetjük, hogy Isten mindent az emberekért, a mi üdvösségünkért tesz. Megérti-e ezt a szívem?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Mennyei Atyám! Adj nekem önfeláldozó, szelíd szívet, mint a te egyszülött Fiadnak! Add, hogy minden élethelyzetben ki tudjam mondani: Legyen meg a te akaratod! Jézus, köszönöm, hogy előttem jártál az úton, és megmutattad, hogyan lehet Istennek tetsző, tiszta, szent életet élni. Adj nekem erőt és alázatot az engedelmességhez! Szentlélek, jöjj és taníts, hogy Isten dicsőségére éljek, az ő akaratát cselekedve, mindenkor hitben és alázatban. Köszönöm, Uram irgalmadat, jóságodat. Segíts, hogy mindig felismerjem akaratodat és a te lelkületeddel szolgálhassak másoknak!

Abban az időben Jézus ezt mondta tanítványainak: Én vagyok az igazi szőlőtő, Atyám a szőlőműves. Minden szőlővesszőt, amely nem hoz gyümölcsöt bennem, lemetsz rólam, azt pedig, amely gyümölcsöt hoz, megtisztítja, hogy még többet teremjen. Ti már tiszták vagytok a tanítás által, amelyet hirdettem nektek. Maradjatok bennem, akkor én is bennetek maradok. Miként a szőlővessző nem hozhat gyümölcsöt magától, ha nem marad a szőlőtőn, úgy ti sem, ha nem maradtok bennem. Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők. Aki bennem marad, és én őbenne, az bő termést hoz. Mert nélkülem semmit sem tehettek. Aki nem marad bennem, azt kivetik, mint a szőlővesszőt, és elszárad. Összeszedik, tűzre vetik és elégetik. Ha bennem maradtok, és szavaim is bennetek maradnak, akkor bármit akartok, kérjétek, és megkapjátok. Azáltal dicsőül meg Atyám, hogy bő termést hoztok, és tanítványaim lesztek. Jn 15,1-8

Elmélkedés

Jézus példabeszéde a szőlőtőről és a szőlővesszőkről azt a figyelmeztetést tartalmazza, hogy a keresztény közösség belső megosztottsága könnyen oda vezet, hogy egyesek elszakadnak Jézustól, s egyúttal a közösségtől is. Aki közösségben van Jézussal, az egységben van az általa alapított közösséggel, az Egyházzal. A mi Urunk mindannyiunkat meghív, hogy az Atya és a Fiú szeretetközösségébe lépjünk. Miként a szőlővesszők a szőlőtőn keresztül kapják az életet biztosító tápanyagokat és vizet, ugyanúgy mi is Isten szeretetéből merítjük életerőnket. Az Atya és a Fiú kapcsolata, szeretete a megváltást eredményezte, amelynek mi is részeseivé válunk, ha szeretettel kötődünk Istenhez. A vele való kapcsolatunk a szeretet sokféle gyümölcsét termi.

A példázat egy másik gondolatot is ébreszt bennünk: napjaink egyik nagy betegsége az elbizakodottság. Az emberek az gondolják, hogy a maguk erejéből mindent elérhetnek és megvalósíthatnak. A tudomány és a technika fejlődése pedig mintha csak erősítené sokakban ezt a gondolkodásmódot. A könnyen elérhető sikerek szintén az elbizakodottság felé terelhetnek bennünket. Jézus szava kijózanítóan ér minket: „Nélkülem semmit sem tehettek.” Igen, rá kell ébrednünk, hogy Isten nélkül sikereink csak fél sikerek, örömeink csak részben jelentenek örömöt. Jézushoz kapcsolódva viszont életünk bőséges termést hozhat. Miben bízok jobban? Magamban vagy Isten segítségében?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Istenünk, te időt ajándékozol nekünk, és föltárod előttünk életünk értelmét. Segíts, hogy napjainkat számba tudjuk venni. Kérünk, segíts, hogy fölépíthessünk egy emberibb és boldogabb világot, amelyben nem a pillanatnyi érdekek, hanem az örök értékek határozzák meg az emberek cselekedeteit! Add, hogy tudjuk megosztani mindazt, ami jót és szépet birtoklunk! Add, hogy ne ragaszkodjunk a mulandó dolgokhoz, és szívünk tebenned váljék gazdaggá!

A hét első napján, (Húsvétvasárnap) kora reggel, amikor még sötét volt, Mária Magdolna kiment Jézus sírjához. Odaérve látta, hogy a követ elmozdították a sírtól. Amint ott sírdogált, betekintett a sziklasírba, és ahol Jézus holtteste feküdt, két, fehér ruhába öltözött angyalt látott. Ott ültek, az egyik a fejnél, a másik a lábnál. Így szóltak hozzá: „Asszony, miért sírsz?” „Mert elvitték az én Uramat – felelte –, és nem tudom, hová tették.” Ezzel hátrafordult, és íme, Jézus állt előtte. Nézte, de nem ismerte föl, hogy ő az. Jézus megkérdezte: „Asszony, miért sírsz? Kit keresel?” Mária Magdolna azt hitte, hogy a kertész az, és így válaszolt: „Uram, ha te vitted el, mondd meg, hová tetted, hogy magammal vihessem.” Jézus erre megszólította: „Mária!” Mária felkiáltott: „Rabbóni!” vagyis „Mester”! „Ne tartóztass! – felelte Jézus. Még nem mentem föl az Atyához. Te most menj testvéreimhez, és vigyél hírt nekik! Fölmegyek az én Atyámhoz és a ti Atyátokhoz, az én Istenemhez és a ti Istenetekhez.” Mária Magdolna elsietett. Hírül vitte a tanítványoknak: „Láttam az Urat.” – És elmondta, amit az Úr üzent. Jn 20,1-2.11-18

Elmélkedés

Szent János evangéliuma szerint Mária Magdolna volt az első, aki húsvétkor találkozott a feltámadt Jézussal. A korábban bűnös, de később megtért asszony a kereszthalált követően is az Úr közelében szeretne lenni, ezért hajnalban Jézus sírjához megy, mit sem sejtve a kevéssel ezelőtt történt feltámadásról. Első tapasztalata az elmozdított kő és az üres sír, amely alapján azt vélte, hogy Jézus holttestét elvitték. Ezután pillantja meg a két angyalt, akiknek elmondja szomorúságának okát. A nem várt körülmények oly erősen megzavarják gondolkodását, hogy esély sincs arra, hogy megszülessen benne a feltámadás hite. Amikor ezután észreveszi Jézust, nem ismeri fel őt, hanem azt gondolja, hogy a kertész áll előtte. Ez még inkább megzavarja gondolkodását. Szorongása, félelme és szomorúsága tovább nő. A találkozás akkor ér a fordulóponthoz, amikor Jézus nevén szólítja Mária Magdolnát, s ennek köszönhetően felismeri az Urat.

Jézus sokszor egészen közel áll hozzánk, de mi – Mária Magdolnához hasonlóan – nem ismerjük fel őt. Emberi elképzeléseink sokszor tévesek az Úrról, s emiatt akadályoznak minket a felismerésben. Elképzelünk magunknak egy Istent, egy olyat, aki megfelel elvárásainknak. Aki talán nem kér sokat tőlünk, de akitől sokat várhatunk. Valójában azonban nem létezik olyan Isten, akit a saját igényeink szerint alakíthatnánk. Valójában csak olyan Isten létezik, aki képes átalakítani minket, s aki képes eltörölni bűneinket.

Ha megtanulunk nyitott szívvel járni és hittel szemlélni a világot, s ha megtanuljuk felismerni és értékelni akár a legkisebb jót is, amivel találkozunk, akkor észre fogjuk venni Jézust, aki naponta hozzánk lép és megszólít minket.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Gyorsan változó világunkban biztos pontot keresünk, amire életünket alapozhatjuk. Az újszerűnek tűnő elméletek folyamában maradandó igazságokat keresünk, amelyekhez igazodhatunk. Keressük helyünket, feladatunkat a világban, mert folytatni szeretnénk a teremtés művét és felebarátaink szolgálatára szeretnénk lenni. Ég és föld elmúlnak, mert ez a világ mulandó, de a te szavad, tanításod örök igazság marad, amely utat mutat számunkra az üdvösség felé. Segíts minket az üdvösség útján!

Néhány írástudó és farizeus így szólt egyszer Jézushoz: „Mester, jelet szeretnénk tőled látni.” Jézus így válaszolt: „Ez a gonosz és hűtlen nemzedék jelet kíván, de nem kap más jelet, mint Jónás próféta jelét. Amint ugyanis Jónás próféta három nap és három éjjel volt a hal gyomrában, úgy lesz az Emberfia három nap és három éjjel a föld szívében. A ninivei férfiak feltámadnak az ítéletkor ezzel a nemzedékkel együtt, és elítélik ezt a nemzedéket, mert ők megtértek Jónás prédikálására. Ámde itt nagyobb van, mint Jónás. Dél királynője feltámad az ítéletkor ezzel a nemzedékkel együtt, és elítéli ezt a nemzedéket, hiszen ő a föld végső határáról is eljött, hogy meghallgassa Salamon bölcsességét. Itt pedig nagyobb valaki van, mint Salamon.” Mt 12,38-42

Elmélkedés

A vallási vezetők „jelet” akarnak látni Jézustól. Bibliai értelemben a „jel” olyan esemény, amely Isten működését jelzi. Olyan cselekedetet várnak tehát tőle, amely azt igazolja, bizonyítja, hogy Jézus valóban Isten. Kérésük azért meglepő, mert ők is hallottak Jézus csodáiról és gyógyításairól, de ez mégsem elég számukra. Látják, hogy a nép nagy számban viszi hozzá a betegeket, akik sorra meggyógyulnak, de az írástudók és farizeusok ennél is többet akarnak.

Az Úr viszont nem teljesíti kérésüket, hanem Jónás próféta esetét idézi az ószövetségi időkből. Két szempontból is Jézus előképének tekinthetjük Jónást. Egyrészt azért, mert Isten küldötteként megtérést hirdetett Ninive lakóinak, akik szavára valóban megtértek, felhagytak bűnös életükkel annak reményében, hogy Isten megkönyörül rajtuk. Jézus a mennyei Atya Fiaként és küldötteként szintén megtérést hirdet, de nem hallgatnak rá, legalábbis a vallási vezetőkre igaz ez. Másrészt a cethal gyomrában három napig tartózkodó és onnan élve előkerülő Jónás próféta előképe a halálból harmadnapra feltámadó Jézusnak. E példával Jézus előre jelzi, hogy bár feltámadása egyértelmű jele lesz annak, hogy ő valóban Isten, mégsem fognak sokan hinni e jel láttán sem.

Isten jelenlétének jelei körülvesznek. Észreveszem-e őket?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! A te tanításod jó magként, tiszta búzaként hull a szívünkbe. Nem haszontalan gyomnövény, amit ki kellene irtani. Miközben te az üdvösség tanításának jó magját veted el szívünkbe, a sátán a hazugság, a megtévesztés magjait igyekszik belénk ültetni. Adj nekünk bölcsességet, hogy meg tudjuk különböztetni a jót és a rosszat! Adj nekünk okosságot, hogy ne essünk a gonosz lélek csapdájába, aki a rosszat jónak tünteti fel, és nem engedi, hogy a dolgok mélyén észrevegyük a rossz szándékot, a helytelen célt. Az örömhír, az üdvözítő üzenet a feltámadás örömében születik meg. Tanításodat akkor értjük meg és valósítjuk meg, ha meghalunk a bűnnek és új életre támadunk Istenben.

Abban az időben: Jézus és tanítványai betértek az egyik faluba. Egy Márta nevű asszony befogadta őt házába. Ennek nővére, Mária odaült az Úr lábához, és hallgatta szavait. Márta meg sürgött-forgott a sok házi dologban. Egyszer csak megállt: „Uram – méltatlankodott –, nem törődöl vele, hogy nővérem egyedül hagy szolgálni? Szólj neki, hogy segítsen nekem.” Az Úr azonban így válaszolt: „Márta, Márta, te sok mindennel törődöl, és téged sok minden nyugtalanít, pedig csak egy a szükséges. Mária a jobbik részt választotta. Nem is veszíti el soha.” Lk 10,38-42

Elmélkedés

A jobbik rész

Lukács evangéliumában sok olyan történetet találunk, amelyben két, egymással ellentétes magatartást állít elénk Jézus. Gondoljunk csak például az elmúlt vasárnap elhangzott példabeszédre az irgalmas szamaritánusról. Az egyik oldalon az a két ember áll, akik elmulasztották a segítségnyújtást, a másik oldalon pedig a szamaritánus, aki a bajbajutott segítségére sietett. A példázatnak egyértelműen az a célja, hogy a hallgatót döntésre késztesse, melyik magatartást akarja követni e kettő közül.

Vagy ott van a tékozló fiú esete. Az egyik oldalon találjuk a fiút, aki természetesen nem tékozló, bűnös élete miatt lehet példa számunkra, hanem a bűnbánata miatt. Megbánta bűnös életét, s visszatért az irgalmas atyához. A másik oldalon pedig ott van az ő idősebb testvére, aki irigykedve nézi, hogy atyjuk visszafogadja öccsét. Ezekhez hasonlóan szembeállítja Jézus a mennybe jutó szegény Lázár és a kárhozatra kerülő dúsgazdag ember személyét (vö. Lk 16,19-31), a templomban feltűnően imádkozó farizeust és a hátul, csendben imádkozó vámost (vö. Lk 18,9-14), a kilenc meggyógyított, de hálátlan leprást és azt az egyet, aki visszatért Jézushoz köszönetet mondani (vö. Lk 17, 11-19).

Mind-mind olyan példabeszédek ezek, amelyek választási helyzetbe állítanak minket, a hallgatókat. Ki a követendő példa? A segítő vagy a cserbenhagyó? A bűnbánó vagy az irigykedő? Az Istenben bízó szegény vagy a vagyonában bizakodó gazdag? E helyzetekben csak az egyiket lehet választani.

A mai vasárnap evangéliumában Márta és Mária személye áll előttünk. A két testvér ellentétes magatartása abban mutatkozik meg, hogy amikor Jézus betér hozzájuk, az egyikük a házimunkával, a vendég ellátásával törődik, a másik pedig leül a vendég mellé, hogy hallgassa őt és beszélgessen vele. Márta egy idő után kérdőre vonja Jézust, hogy miért tűri el testvére tétlenségét. Jézus ezt mondja neki: „Márta, te sok mindennel törődöl, és téged sok minden nyugtalanít, pedig csak egy a szükséges. Mária a jobbik részt választotta. Nem is veszíti el soha” (Lk 10,41-41). Ebből a válaszból azt is gondolhatnánk, hogy ismét választanunk kell, de valójában nem erről van szó. Márta a mindennapi teendők lelkiismeretes végzésének és a becsületes munkának a példája. Mária pedig a lelki élet, az Istenre figyelés és imádkozás példája. Nem választanunk kell e két lehetőség között, hanem megtalálnunk e kettő helyes egyensúlyát az életünkben! Senki nem mondhatja tehát azt, hogy ő csak az imádságból él, s nem dolgozik semmit, de a munkára hivatkozva sem szabad elhanyagolni a lelki életet! Márta tevékenységének és Mária Istenre hallgatásának is helye van az életünkben.

A cselekvés és a szemlélődés sokszor úgy mutatkozik meg, mint az Egyház kettős feladata: a világ szolgálata és Isten szolgálata. Az első az evilági tevékenység, a második az Isten felé irányuló természetfeletti küldetés, s e kettő bizony sok esetben feszültségbe kerül egymással. Jézus szavaiban azt érezhetjük, hogy nem lehet e két dolgot egy szintre helyezni, mert nem egyenértékűek. El kell fogadnunk azt az igazságot, hogy az embernek egyénileg és a közösség tagjaként a világ megszentelésére, keresztény szellemmel való átitatására kell törekedni, amely tevékenység a hitből és az Egyház természetfeletti küldetéséből fakad. Az is igaz továbbá, hogy a világ felé fordulás végső soron a hit megőrzését és erősödését is szolgálja. Ezt a feltétlenül szükséges cselekvést mégsem tekinthetjük egyenrangúnak az istentisztelettel. Az istentisztelet elsőbbséget élvez az Egyház küldetésében, ez az a „jobbik rész”, amiről Krisztus beszél az evangéliumban.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Te meghívsz minket, hogy téged kövessünk és vezetéseddel eljussunk a mennyei Atyához. Meghívsz, hogy tőled tanuljunk és szolgálatodba álljunk. Tudjuk, hogy tanítványodként ugyanaz a sorsunk, mint a tiéd, aki mesterünk és tanítónk vagy. Nem akarjuk kikerülni a keresztutat. Nem keresünk más utat, ami könnyebbnek tűnhet. Azzal a szándékkal hallgatjuk szavaidat, hogy azok szerint éljünk. Hozzád hasonlóan engedelmeskedünk a mennyei Atyának, mert hisszük, hogy türelemmel viselt szenvedéseink jutalma az örök élet és az örökké tartó boldogság lesz. Segíts minket az üdvösségre!

A félkezére béna ember szombatnapon történt meggyógyítása után a farizeusok kivonultak a zsinagógából, és maguk között arról tanakodtak, hogyan okozhatnák Jézus vesztét. Jézus tudta ezt, ezért eltávozott onnét. Sokan azonban utána mentek, és ő valamennyiüket meggyógyította, de megtiltotta nekik, hogy nyíltan beszéljenek róla. Így beteljesedett Izajás próféta jövendölése: „Ez az én szolgám, akit kiválasztottam, szeretett fiam, akiben kedvem telik. Kiárasztom rá lelkemet, és ítéletet hirdet a nemzeteknek. Nem vitatkozik, és nem kiabál; szavát sem hallják a tereken. A megroppant nádszálat nem töri el, a pislákoló mécsbelet nem oltja ki, míg csak győzelemre nem viszi az igazságot. Az ő nevében bíznak a nemzetek.” Mt 12,14-21

Elmélkedés

A tegnapi részlet folytatásaként ma ismét a szombati nyugalom megtartása, illetve megszegése a téma Jézus és a farizeusok között. A mózesi törvények szerint az aratáshoz hasonlóan a gyógyítás is olyan tevékenység volt, amelyet nem volt szabad szombaton, a nyugalom napján végezni, mert ez is munkának számított. A farizeusok azért háborodnak fel a béna kezű ember meggyógyítása láttán, mert az eset szombaton történt. Azért kezdenek el vitatkozni, mert a gyógyító Jézusban olyan személyt látnak, aki munkájával megszegi a nyugalom napját, s ezzel rossz példát mutat tanítványainak és a népnek.

Jézus oldaláról az eset egészen másként látszik. Az ő szempontjából a béna meggyógyítása az isteni irgalmasság jele. Jézus irgalmasságot gyakorol vele, jót tesz vele. A szombatnak pedig éppen ez az eredeti szándéka, az irgalmasság gyakorlása, ahogyan tegnap erről már szó volt.

Jézusnak, az Isten Fiának az a küldetése, hogy Isten szeretetét és irgalmát tárja fel az embereknek. Ennek különleges jelei a gyógyítások, a csodák. Szombaton vagy más napokon, ez neki teljesen mindegy. Ki korlátozhatná őt abban, hogy jót tegyen bármelyik napon is? Ki akadályozhatná meg az emberi szabályokra való hivatkozással abban, hogy irgalmasságot gyakoroljon egy beteggel?

Felhasználom-e a heti pihenőnapot, a vasárnapot Isten felé a tisztelet és az áldozat kifejezésére, valamint embertársaim felé az irgalmasság jócselekedeteinek gyakorlására?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Te az örök élet tanításának jó magját veted el szívünkbe. Segíts, hogy jó, termékeny talajra hulljon lelkemben az isteni üzenet! Segíts, hogy a megértés szándékával hallgassam, olvassam Isten szavát! Segíts, hogy értelmemmel és akaratommal befogadjam Isten országát, mint lelki valóságot! Hiszem, hogy a te tanításod az örök életre vezet. Segíts törekvésemben, hogy megéljem, megvalósítsam mindazt, amit közölsz velem. Add, hogy küldetésemnek tekintsem az örömhír hirdetését!

Húsvét táján az egyik szombaton Jézus vetések között járt tanítványaival együtt. Tanítványai megéheztek, tépdesni kezdték a kalászokat, és eszegették. Ennek láttára a farizeusok megjegyezték: „Nézd, tanítványaid olyant tesznek, amit szombaton tilos cselekedni!” Jézus erre megkérdezte: „Nem olvastátok, hogy mit tett Dávid, amikor társaival együtt megéhezett? Hogyan ment be Isten házába, és hogyan ette meg a kitett kenyereket, amelyeket sem neki, sem a kíséretének nem lett volna szabad megennie, csak a papoknak? Vagy nem olvastátok-e a törvényben, hogy a papok szombatonként a templomban megszegik a szombati nyugalmat, anélkül hogy vétkeznének? Mondom nektek: a templomnál is nagyobb van itt. Ha pedig értenétek, mit jelent a mondás: „Irgalmasságot akarok és nem áldozatot!”, akkor sohasem ítéltétek volna el az ártatlanokat. Mert az Emberfia ura a szombatnak is.” Mt 12,1-8

Elmélkedés

A farizeusok szerint Jézus tanítványai olyat tesznek, amit a törvények szerint e napon nem volna szabad, tudniillik munkának minősítették cselekedetüket. A mózesi törvény szerint a szombati napot Istennek kell szentelni, nem szabad semmiféle munkát végezni, pihennie kell mindenkinek, mert a világ és az ember teremtése után Isten e napon pihent meg (vö. Kiv 20,8-11 és MTörv 5,12-15). A szombat a nyugalom napja, Istennek szentelt nap. A parancs szándékával teljes mértékben egyetérthetünk. Az ember nem válhat a munka rabszolgájává, és az egyik ember nem teheti a másik embert, embertársát a munka rabszolgájává. Az eredetileg nagyon egyszerű parancsot idővel a törvénytudók kiszélesítették, számos tiltott munkát fogalmaztak meg, amelyeket szombaton nem volt szabad végezni, ezek közé tartozott az aratás is. Már önmagában a törvényi szabályozásnak ez a módja is túlzásnak tekinthető, hát még az, hogy néhány kalász letépését aratásnak minősítették a Jézushoz forduló farizeusok. Ők valójában Jézus magatartását kifogásolják, aki megengedi tanítványainak a kalászok leszedését és nem szólítja fel őket cselekedetük befejezésére.

Válaszában a mi Urunk nem a szombat megszentelése ellen beszél, hanem a túlzott farizeusi szabályozást nevezi rossznak. Ugyanakkor Jézus kifejezi, hogy a heti pihenőnap megszentelése nem merülhet ki az áldozatbemutatással, hanem emellé az irgalmasság gyakorlásának kell párosulnia, s ezzel rámutat a törvény eredeti értelmére, s a törvény mögötti isteni szándékra.

Meglátom-e Isten szándékát az ő parancsaiban?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk és Mesterünk, Jézus Krisztus! Akaratodat, mondanivalódat, üzenetedet szelíden közlöd velünk. Nem kényszerítesz minket semmire, hanem azt kéred, hogy szabadon elfogadjuk törvényeidet, amelyek földi boldogságunkat és örök üdvösségünket egyaránt szolgálják. Mennyi jóság, barátság, rokonszenv fedezhető fel szavaidban. Mennyi megértést, elfogadást tanúsítasz a bűnösök, a gyengék iránt. Milyen türelemmel várod, hogy megértsünk téged. Segíts minket, hogy egyre jobban megismerjük és megértsük tanításodat, és amit megértettünk, azt meg is valósítsuk!

Jézus egy alkalommal így fejezte be tanítását: Jöjjetek hozzám mindnyájan, akik fáradtak vagytok, és terhek alatt görnyedtek: én felüdítlek titeket! Vegyétek magatokra igámat, és tanuljatok tőlem, mert én szelíd vagyok és alázatos szívű és nyugalmat talál lelketek. Mert az én igám édes, s az én terhem könnyű. Mt 11,28-30

Elmélkedés

A tegnapi evangéliumban azt olvastuk, hogy Isten elrejti a bölcsek elől belső életének titkát és a kicsinyeknek tárja fel önmagát. A mai evangéliumból kiderül, hogy ez a kicsinység szelídséget jelent. Szent Jakab apostol levelében azt találjuk, hogy a szelídség a felülről jövő bölcsesség jele és Jézus követője az igaz élet tetteit bölcs szelídségben mutatja fel (vö. Jak 3,13). Az Istennek való engedelmesség a szelídségben és az alázatban mutatkozik meg.

Jézus, aki az isteni szeretetet saját személyében nyilatkoztatta ki, mindenkit hív, engem is, hogy tőle tanuljak. Isten megismerése nem egyes kiválasztottak, magasan iskolázottak vagy önmagukat bölcsnek tartók előjoga, hanem mindenki számára nyitott lehetőség. Jézus, a Mester nem csupán szóbeli tudást adott át egykor tanítványainak, hanem egész élete volt követendő példa számukra. A tanítványoknak, köztük különösen is az apostoloknak Jézus életmódját kellett elsajátítaniuk. Azért vállalkoztak követésére, mert úgy akartak élni, ahogy ő és nem csupán azért, hogy tanítását hallgathassák.

Istent akkor ismerhetjük meg, ha megtaláljuk lelkünk nyugalmát és akkor válunk Jézus jó tanítványaivá, ha úgy élünk, mint ő, aki egész életét az Atyának ajánlotta, és minden tettével az Atyát akarta megdicsőíteni. Nem elegendő tanítására és annak mondanivalójára odafigyelnünk, hanem életmódját is érdemes megtanulnunk. Jézusnak az emberekkel való magatartása, türelme, szelídsége, valamint állandó Istenre, az Atyára figyelése kötelező tananyag számunkra, ha az örök életre szeretnénk jutni.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Te a kereszten örökre és visszavonhatatlanul odaadtad magadat Istennek és nekünk. Felajánlásod értünk bemutatott áldozat. Hittel valljuk, hogy jelen vagy az Oltáriszentségben, amely az örök élet kenyere számunkra. E titokzatos kenyér a te áldozatodat teszi jelenvalóvá a szentmisében, hogy lelkünk tápláléka légy. Élj bennünk szent tested által, hogy életünket a te szolgálatodra és az evangélium hirdetésére szenteljük! Úgy akarunk élni, ahogyan te éltél, és úgy akarunk szeretni mindenkit, ahogyan te szeretsz minket. A te áldozatodhoz odatesszük a mi áldozatunkat is, felajánljuk egész életünket Istennek.