Amikor Jézus Galileában tanított, az egyik szombaton vetések között járt. Tanítványai tépdesni kezdték a kalászokat, és kezükkel morzsolgatva eszegették. Néhány farizeus rájuk szólt: „Miért tesztek olyant, ami szombaton tilos?” Jézus válaszolt nekik: „Nem olvastátok, mit tett Dávid, amikor társaival együtt éhezett? Bement az Isten házába, fogta a szent kenyereket, evett, és adott belőlük a többieknek is; pedig azokat csak a papoknak lett volna szabad megenniük.” Majd hozzátette: „Az Emberfia ura a szombatnak is.” Lk 6,1-5

Elmélkedés

A bibliai teremtéstörténet szerint művének befejeztével Isten a hetedik napon megpihent. A Teremtő pihenését, nyugalmát utánozza az ember, amikor a szombati napon nem dolgozik, azaz Istennek szenteli idejének ezt a részét a munka után. A szombati napot szentnek tartották és szigorú törvényekkel szabályozták annak megtartását. Jézus maga is megtartja a szombatot, részt vesz az istentiszteleten, és felhasználja örömhírének továbbadására. Abban a korban a farizeusok számára sokszor csak formaságot jelentett a szombati törvények megtartása, s ez ellen Jézus több alkalommal is tiltakozott.

A mai evangéliumban arról olvasunk, hogy Jézus tanítványainak cselekedete vitát vált ki a farizeusokból, akiknek az értelmezése szerint a tanítványok tette ellentétes a szombatra vonatkozó előírásokkal. A farizeusok ugyanakkor azt is gondolhatták, hogy a Mester azért nem figyelmezteti követőit e szabályokra, illetve azok megtartására, mert nem tartja fontosnak vagy kötelezőnek azokat. A vita lezárásaként Jézus azt válaszolja, hogy ő ura a szombatnak is, s előbbre valónak nevezi az embert a törvényeknél.

A törvények lényegének és mélyebb szándékának megértése segíthet minket abban, hogy ne kényszerként éljük meg azok megtartását. Töltsön el minket örömmel, ha engedelmeskedünk Istennek és parancsai szerint élünk!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, nagy öröm él szívemben, mert beszálltál életem hajójába és ezzel részt vállaltál emberi életemből. Azért teszed ezt, hogy velem együtt indulj a világ nagy tengere felé. A magam ereje sokszor kevésnek bizonyul. Kudarc és sikertelenség ér nap mint nap, de a veled való találkozás óta újra erőt érzek magamban, és lelkesedést, hogy ismét érted fáradozzak. Taníts engem, hogy mindig engedelmeskedjek szavadnak és emberhalász legyek, aki bátran indulok az emberekhez, hogy hirdessem a te evangéliumodat.

Egy alkalommal a farizeusok és írástudók így szóltak Jézushoz: János tanítványai gyakran böjtölnek és imádkoznak, és ugyanígy a farizeusok tanítványai is; a tieid azonban csak esznek-isznak. Jézus így felelt nekik: Csak nem foghatjátok böjtre a násznépet, amíg vele van a vőlegény? Eljön az idő, amikor elviszik a vőlegényt: akkor majd böjtölnek. Példabeszédet is mondott nekik: Senki sem hasít ki új ruhából foltot, hogy ócska ruhára tegye. Hiszen így az újat is elszakítja, és az ócska ruhára sem illik az új folt. Senki sem tölt új bort régi tömlőkbe, mert az új bor szétszakítja a tömlőket; a bor kiömlik, és a tömlők is tönkremennek. Az új bor új tömlőbe való: akkor mindkettő megmarad. Aki óbort iszik, nem kívánja az újat, mert azt mondja: Jobb az óbor. Lk 5,33-39

Elmélkedés

A farizeusok és az írástudók több témában kezdeményeztek vitát Jézussal. Ezek egyike a böjttel volt kapcsolatos, ezt olvassuk a mai evangéliumban. A vallási vezetők, akik a heti böjtre vonatkozó szabályokat maguk is betartották és saját tanítványaikkal is betartatták, a maguk gyakorlatára hivatkoznak, továbbá érvként hozzák fel, hogy a nép körében nagy tekintélynek örvendő Keresztelő János is a böjt megtartását kérte tanítványaitól. Nehezményezik, hogy Jézus tanítványai nem tartják meg a böjtöt. Magatartásuk hátterében az állhat, hogy Mesterük nem kéri ezt tőlük számon. Kérdésük tehát vádként fogalmazódik meg Jézussal szemben, aki véleményük szerint nem tartja tiszteletben a böjtre vonatkozó zsidó törvényeket.

Az Úr három rövid példával felel nekik, s egyúttal visszautasítja vádaskodásukat. Az első példa üzenete világos: a vőlegény és a menyasszony örömteli találkozásához, házasságához nem illik a böjt, mert egyszerűen most nem a böjtölésnek, hanem az örvendezésnek van itt az ideje. A ruházatról és a borostömlőkről szóló hasonlatok kapcsolata a böjtöléshez már nem ennyire egyértelmű, minden bizonnyal azt akarják kifejezni, hogy Jézus személyével új idő kezdődött el, amikor a vallásos gyakorlatokat, köztük a böjtöt is új tartalommal kell megtölteni.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus! Az általad elküldött Szentlélek bennünk él, köztük lakik, még akkor is, ha jelenlétére, megszentelő tevékenységére olykor nem figyelünk oda. Segíts minket, hogy ráhagyatkozzunk és engedjük, hogy átalakítson minket! Ne engedd, hogy fékezzük a Szentlélek lendületét, hanem segíts abban, hogy hallgassunk sugallataira, csendes útmutatásaira, figyelmeztetéseire és ösztönzéseire! Ébressze fel bennünk az örök élet utáni vágyat!

Amikor Jézus egyszer a Genezáret tavánál állt, nagy tömeg sereglett köréje, hogy hallgassa az Isten szavát. Jézus látta, hogy a tó partján két bárka vesztegel. A halászok kiszálltak, és a hálóikat mosták. Beszállt hát az egyik bárkába, amelyik Simoné volt, s megkérte, hogy vigye kissé beljebb a parttól. Aztán leült, és a bárkából tanította a népet. Amikor befejezte a tanítást, így szólt Simonhoz: „Evezz a mélyre, és vessétek ki a hálótokat halfogásra.” „Mester – válaszolta Simon –, egész éjszaka fáradoztunk, s nem fogtunk semmit, de a te szavadra, kivetem a hálót.” Meg is tette, s annyi halat fogtak, hogy szakadozni kezdett a háló. Intettek a másik bárkában levő társaiknak, hogy jöjjenek és segítsenek. Azok odamentek, és úgy megtöltötték mind a két bárkát, hogy majdnem elsüllyedt. Ennek láttán Simon Péter Jézus lábához borult, és e szavakra fakadt: „Uram, menj el tőlem, mert bűnös ember vagyok.” A szerencsés halfogás láttán ugyanis társaival együtt félelem töltötte el. Hasonlóképpen Jakabot és Jánost is, Zebedeus fiait, Simon társait. De Jézus bátorságot öntött Simonba: „Ne félj! Ezentúl emberhalász leszel.” Erre partra vonták hajóikat, és mindenüket elhagyva követték Jézust. Lk 5,1-11

Elmélkedés

Simon Péter háza után az ő halászbárkája kap jelentőséget azáltal, hogy Jézus tanításának helyévé válik. A tény, hogy Jézus az ő bárkájából tanítja a népet, ismét kiemeli Péter elsődleges szerepét, és ez a kiemelkedő szerep folyamatosan erősödik Lukács evangéliumában. Péter ugyanis e jelenetben csupán egy bárkatulajdonos, majd a sikeres halászat után meghívást kap az emberhalászatra, a későbbiekben pedig, mint a krisztusi közösség hajójának kormányosa, első vezetője áll előttünk.

A jelenet leírásában Jézus tanítása és annak pozitív fogadtatása csak röviden kerül megemlítésre, mert az evangélista inkább arra szeretné irányítani figyelmünket, hogy az Úr miként kerül kapcsolatba első tanítványaival és hogyan hívja meg későbbi apostolait. Jézus szavának most is jelentősége van, és annak ereje megmutatkozik Péter kijelentésében: „de a te szavadra kivetem a hálót” (Lk 5,5). Ha más mondaná, meg sem tenné, de ő már ismeri Jézus szavának hatékonyságát, bízik abban, hogy a szó most is meghozza eredményét. Bár tapasztalt halászként eszébe sem jutna ilyen időben halászni, mégis megteszi, mégpedig azért, mert Jézus mondja ezt neki, Jézus kéri ezt tőle. Péter viselkedésében tehát megjelenik az isteni szónak való engedelmesség.

Kész vagyok-e engedelmeskedni az Úr szavának?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus! Te légy az utunk, aki elvezetsz minket az Atyához! Te vezess minket a szegények és nélkülözők felé, hogy szereteted képviselői legyünk köztük. Te adj nekünk erőt hitünk megéléséhez, megőrzéséhez, megvallásához és átadásához! Adj nekünk lelkesedést, amikor rólad teszünk tanúságot a világban! Alázattal, engedelmességgel és hűséggel akarunk téged követni, aki az örök életre vezető út vagy számunkra és minden ember számára.

Kafarnaumi tartózkodása idején Jézus a zsinagógából jövet betért Simon (Péter) házába. Simon anyósa éppen magas lázban szenvedett. Mindjárt szóltak is neki az érdekében. Jézus a beteg fölé hajolt, parancsolt a láznak, és a láz megszűnt. A beteg azonnal fölkelt, és szolgált nekik. Napnyugtakor mindnyájan odavitték Jézushoz a betegeket, akik különféle bajokban szenvedtek. Mindegyikre rátette kezét, és meggyógyította őket. Sokakból gonosz lelkek mentek ki, és ezt kiáltozták: „Te vagy az Isten Fia!” Jézus azonban rájuk parancsolt, és nem engedte, hogy beszéljenek; azok ugyanis tudták, hogy ő a Krisztus. Amikor megvirradt, Jézus kiment egy magányos helyre; a népsokaság pedig keresésére indult, és meg is találta. Tartóztatták, hogy ne menjen el tőlük. Jézus azonban így válaszolt: „Más városoknak is hirdetnem kell Isten országának evangéliumát, mert ez a küldetésem.” Azután folytatta tanítását Galilea zsinagógáiban. Lk 4,38-44

Elmélkedés

Újabb csodákról, csodás gyógyításokról olvasunk a mai napon. Miután Jézus meggyógyította Péter apostol anyósát, illetve gonosz lelkeket űzött ki az emberekből, tovább indul, hogy folytassa tanító útját. Az emberek marasztalnák, de ő így foglalja össze küldetését: „Más városoknak is hirdetnem kell Isten országának evangéliumát, mert ez a küldetésem.”

Miért nem folytatja az emberek gyógyítását, ha az emberek ezt kérik tőle? Miért megy tovább, ha azt szeretnék, hogy még körükben maradjon? Nem arról van itt szó, hogy Jézus egyszerűen otthagyja azokat az embereket, akik a segítségét kérik. Nem részvét vagy a szánalom hiánya indítja Jézust, hogy továbbmenjen, hanem a küldetése, amely nem korlátozódhat egyetlen helyre vagy egyes személyekre. Küldetése mindenkihez szól. Jól tudja, hogy az emberi kérések nem téríthetik el küldetésétől, amelyet a mennyei Atya bízott rá. E küldetéstudat vezette őt abban, hogy mindhalálig teljesítse feladatát. Sosem keresett kibúvókat, nem menekült el feladata elől a szenvedés és a halál pillanatában sem. Mindhalálig engedelmeskedett az Atyának.

E jelenetek azt mutatják, hogy az Isten Fia belép az emberek életébe, akik nem várhatnak emberektől segítséget. Jézus viszont egy új lehetőséget kínál fel nekik a gyógyulásra. A csodák egykor reményt adtak az embernek, mert Isten jelenlétét tanúsították. E történetek olvasása ma nekünk ad reményt, és felszólít minket, hogy keressük Isten jelenlétének nyomait a világban.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Jó Pásztorunk, Jézus Krisztus! Miként egykor kiválasztottad az apostolokat és elküldted őket, hogy a te nevedben tanítsanak és csodákat tegyenek, úgy napjainkban is hívj magadhoz fiatalokat, akik téged és szeretetedet megismerve indulhatnak a világba. Küldj az evangélium hirdetésére, valamint isteni titkaid és csodáid közvetítésére papokat, akik életüket egészen neked szentelik! Add, Urunk, hogy elfogadják és hűséggel teljesítsék hivatásukat mindazok, akiket a papságra vagy a szerzetesi életre kiválasztasz! A te szereteted alakítsa át szívüket, hogy képesek legyenek embertestvéreiknek továbbadni a te jóságodat, irgalmadat és szeretetedet!

Jézus egyszer lement Kafarnaumba, Galilea egyik városába, és szombaton ott tanított. Tanítása ámulatba ejtett mindenkit, mert szavának hatalma volt. Volt ott a zsinagógában egy tisztátalan lélektől megszállt ember, aki így kiáltozott: „El innen! Mi dolgunk veled, názáreti Jézus? Azért jöttél, hogy elveszíts minket? Tudom, ki vagy: az Isten Szentje.” Jézus ráparancsolt: „Némulj el, és menj ki belőle!” Erre az ördög a földre sújtotta az embert, és kiment belőle, anélkül, hogy bajt okozott volna neki. Csodálkozás fogta el valamennyiüket, és egymás közt ezt mondogatták: „Mi ez? Akkora hatalommal és erővel parancsol a tisztátalan lelkeknek, hogy kimennek a megszállottakból.” Ennek híre elterjedt az egész környéken. Lk 4,31-37

Elmélkedés

Szent Lukács evangélista azzal a megjegyzéssel vezeti be a tisztátalan lélektől megszállt ember meggyógyítása történetét, hogy Jézus tanításán ámulatba estek az emberek, mert „szavának hatalma volt.” Jézus szavának különleges erejét láthatjuk abban, amikor megszólítja leendő tanítványait, hogy kövessék őt, s ők késlekedés nélkül indulnak, engedelmeskednek szavának. Más esetekben az Úr szava gyógyító erővel bírt, parancsolt a beteg testrészeknek és azok egészségessé váltak. Szavai, tanítása olykor nagy számú népet, egész tömegeket igéztek meg. Ellenfelei pedig hiába tették fel neki a legravaszabb kérdéseket, ő megfelelt nekik, s azok nem voltak képesek ellentmondani.

A mai történetben Jézus szava egy emberből kiűzi a gonosz lelket, újabb bizonyítékát adva annak, hogy még ő sem képes szembeszállni Jézussal.

Jézus megszabadító, bűneinket megbocsátó szavának is olyan ereje van, amellyel legyőzhetjük magunkban a rosszat és erőt ad a lelki megújuláshoz. Nincs helye már többé bennünk semmilyen rossz szándéknak, hanem éljen bennünk Krisztus! Engedjük, hogy szava átformáljon minket és hozzá váljunk hasonlóvá!

Jézus szava képes legyőzni a bennem lévő rosszat, mert Isten ereje nagyobb minden rossznál. Milyen hatással van rám Jézus szava?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Mindenható Istenünk! Te mindenkit meghívsz a veled való közösségre és senkit sem zársz ki szeretetedből. Minden embernek felkínálod az üdvösséget és megmutatod, milyen úton érhetjük azt el. Egyedül mi, emberek zárhatjuk ki magunkat azzal, ha elutasítunk téged, megtagadjuk a neked való engedelmességet és semmibe vesszük törvényeidet. Hálásak vagyunk azért, hogy minden embernek, nekünk is és minden embertársunknak megadod a segítséget ahhoz, hogy üdvözüljünk.

Abban az időben Jézus elment Názáretbe, ahol (egykor) nevelkedett. Szokása szerint bement szombaton a zsinagógába, és olvasásra jelentkezett. Izajás próféta könyvét adták oda neki. Szétbontotta a tekercset, és éppen arra a helyre talált, ahol ez volt írva: „Az Úr Lelke van rajtam. Fölkent engem és elküldött, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek, s hirdessem a foglyoknak a szabadulást, a vakoknak a látást, hogy szabaddá tegyem az elnyomottakat, és hirdessem: elérkezett az Úr esztendeje.” Összetekerte az írást, átadta a szolgának, és leült. A zsinagógában minden szem rászegeződött. Ő pedig elkezdte beszédét: „Ma beteljesedett az írás, amelyet az imént hallottatok.” Mindenki helyeselt neki, és csodálkozott a fönséges szavakon, amelyek ajkáról fakadtak. „De hát nem József fia ez?” – kérdezgették. Ekkor így szólt hozzájuk: „Biztosan ezt a mondást szegezitek majd nekem: „Orvos, gyógyítsd önmagadat! A nagy tetteket, amelyeket – mint hallottuk – Kafarnaumban végbevittél, tedd meg a hazádban is!” Majd így folytatta: „Bizony, mondom nektek, hogy egy próféta sem kedves a maga hazájában. Igazán mondom nektek, sok özvegy élt Izraelben Illés idejében, amikor az ég három évre és hat hónapra bezárult, úgyhogy nagy éhínség támadt az egész földön. De közülük egyikhez sem kapott Illés küldetést, csak a szidoni Cáreftában élő özvegyasszonyhoz. Ugyanígy Elizeus próféta korában is sok leprás élt Izraelben, s egyikük sem tisztult meg, csak a szíriai Námán.” Ezt hallva, a zsinagógában mind haragra gerjedtek. Felugrottak, kiűzték őt a városon kívülre, és fölvezették arra a hegyre, amelyen városuk épült, a szakadék szélére, hogy letaszítsák. De ő áthaladt közöttük, és eltávozott. Lk 4,16-30

Elmélkedés

Jézus sikertelen názáreti fellépéséről olvasunk a mai evangéliumban. Szent Lukács Jézus nyilvános működésének kezdetére teszi az eseményt, míg ugyanez a történet Máté és Márk művében későbbi időpontban található. Mivel a Lukács szerinti változatban még a tanító út kezdetén vagyunk, ezért Jézus beszéde mintegy programbeszédnek tűnik, amelyben saját küldetéséről ad tanítást. Izajás próféta jövendölését önmagára vonatkoztatja. Ő az, akin nyugszik az Úr Lelke. Kettős megerősítés ez számára. Egyrészt a Szentlélek erejével cselekszik, másrészt ez a Lélek az Úrtól, az Istentől, a mennyei Atyától jön el számára. Jézus tehát korának tanítóival ellentétben nem saját emberi bölcsességét tanítja, hanem azt az örömhírt hirdeti a Lélek erejével, amit az Atyától hozott el nekünk.

Ezek szerint jövetelének az a célja, hogy a Szentlélek erejével szabadulást hirdessen mindazoknak, akik testi vagy lelki betegségben szenvednek, vagy akiket korlátoznak szabadságukban. Jézus jövetelének másik célja, hogy az örömhírt mindenkinek, köztük a szegényeknek is hirdesse. A gazdag emberek ugyanis igyekeznek sok kiváltságot szerezni maguknak, hogy életük minél biztonságosabb és boldogabb legyen. A lélek boldogságát adó evangélium viszont mindenkinek szól.

A beszéd állásfoglalásra készteti a názáretieket. A kezdeti helyeslést követően azonban felháborodnak, a hangulat ellenségesre fordul, szembefordulnak Jézussal. Az ellenségeskedésük odáig fajul, hogy az életére törnek, halálát akarják. Én hogyan hallgatom Jézus tanítását?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Szívünk nemes szándékával keresünk téged, mert evangéliumodban felismertük az örök élet tanítását. Az evangélium szerint élve akarunk követni téged, mert egyedül a te tanításod és személyed követésre méltó. Nem adjuk életünket látszat-igazságok szolgálatára, hanem evangéliumod teljes igazságát, mint igazi örömhírt akarjuk hirdetni azoknak, akik tévedéseik után életünk értelmét keresik. Ismerjék fel ők is, hogy te vezetsz bennünket az örök üdvösségre!

Az egyik szombaton Jézus betért egy vezető farizeus házába, hogy nála étkezzék. Amikor észrevette, hogy a meghívottak válogatják az első helyeket, egy példabeszédet mondott nekik. „Amikor lakomára hívnak – kezdte –, ne ülj az első helyre, mert akadhat a hivatalosak közt nálad előkelőbb is. Ha ez megérkezik, odajön, aki meghívott titeket, és felszólít: Add át a helyedet neki! És akkor szégyenszemre az utolsó helyet kell elfoglalnod. Ha tehát hivatalos vagy valahova, menj el, és foglald el az utolsó helyet, hogy amikor a házigazda odajön, így szóljon hozzád: Barátom, menj följebb! Milyen kitüntetés lesz ez számodra a többi vendég előtt! Mert mindazt, aki magát felmagasztalja, megalázzák, aki pedig magát megalázza, azt felmagasztalják.” Ekkor a házigazdához fordult: „Amikor ebédet vagy vacsorát adsz, ne hívd meg barátaidat, se testvéreidet, se rokonaidat, se gazdag szomszédaidat, mert azok is meghívnak és viszonozzák neked. Ha lakomát adsz, hívd meg a szegényeket, bénákat, sántákat, vakokat. Boldog leszel, mert ők nem tudják neked viszonozni. Te azonban az igazak feltámadásakor megkapod jutalmadat.” Lk 14,1. 7-14

Elmélkedés

Hol van a helyem?

A bibliai idők lakomáinak, ünnepi étkezéseinek világába pillanthatunk be a mai evangélium segítségével. Az ilyen alkalmakkor a szolgáknak többek között az volt a feladata, hogy mindenkinek a származása vagy társadalmi rangja alapján kijelöljék a helyét és gondoskodjanak róla, hogy mindenki ennek megfelelően foglaljon helyet. Lukács evangélistának görög származása miatt nincsenek pontos ismeretei a palesztínai szokásokról, ezért ő abban jelöli meg a problémát, hogy maguk a meghívottak törekszenek arra, hogy az első helyekre kerüljenek. Az eset kapcsán Jézus egy példabeszédet mond, amelyben a példázatok jellegzetes fordulata akkor következik be, amikor a házigazda megváltoztatja az ülésrendet. Az utolsó helyet elfoglaló szerények megtiszteltetésben részesülnek, a legjobb helyeket választók pedig megszégyenülnek. Lényeges, hogy a házigazdának, a vendéglátónak joga van ehhez.

A történettel Jézus nem csupán a lakoma résztvevőit akarta oktatni, hanem összes követőjének fel akarja hívni figyelmét az alázatosságra, a szerénységre. Mondását könnyű megjegyeznünk: „aki magát felmagasztalja, megalázzák, aki pedig magát megalázza, azt felmagasztalják.” A dicsekvés, az öndicséret a lelkileg üres emberekre jellemző. Amikor pedig saját vallási magatartását dicséri, az egyáltalán nem vonzó mások számára. E bűnökkel az a probléma, hogy természetesen lehetnek valakinek érdemei és jó tulajdonságai, de ezt a jót ne magunknak tulajdonítsuk, hanem Istennek. A szerénység azt jelenti, hogy minden jót Istennek köszönök meg, tudván, hogy az tőle származik és ő gondoskodik arról, hogy a jó kifejlődjön bennem.

A Jézus által javasolt magatartásforma nem csupán az étkezésre vonatkozik. A szerénységre valójában életünk minden területén törekednünk kell. A becsvágy, önmagunk dicsérete vagy másokkal szemben előtérbe helyezése nem keresztényi lelkület. Isten az alázatosakat, a szerényeket szereti és nekik mutatja meg magát. A nagyravágyók megszégyenülésben, az alázatosak felemelésben részesülnek.

A helykereséssel kapcsolatban érdemes egy másik síkra terelni gondolatainkat. A Biblia a teremtéstörténetet követően beszámol az ember bűnbeeséséről. Amikor Ádám és Éva elkövetik a bűnt, megpróbálnak elrejtőzni Isten elől. De Isten keresi őket, így szólítja Ádámot: „Hol vagy?” (Ter 3,9). A bűn miatt az ember elveszítette helyét, nincs ott, ahol lennie kellene. Még Istennek is „keresnie” kell őt. Valószínűleg az ember is keresi a maga helyét, mert rájön, hogy valamit elrontott. A bűn következménye az lesz, hogy Isten kiűzi az embert az Édenkertből, s ettől kezdve az ember élete állandó bolyongás a világban, szüntelen keresés.

Az első emberpár esete minden emberre, ránk is vonatkozik. Bűneink miatt elveszítjük helyünket. Elveszítjük azt a helyet, amit Isten készített nekünk. Hiába keressük helyünket, a magunk erejéből nem találjuk. Isten jön segítségünkre, aki elküldi a világba Fiát, Jézus Krisztust. Ő mutatja meg nekünk igazi helyünket, a mennyországot, és ő mutatja meg nekünk az oda vezető utat. Lássuk be: a bűn nem méltó hozzánk, a bűn emberhez méltatlan helyzetbe hoz minket. Tulajdonképpen emberi méltóságunkat, önbecsülésünket veszi el, amit Isten ad nekünk vissza, amikor a szentgyónásban megbocsátja bűneinket. Semmi más nem szolgálja lelki megújulásunkat és belső átalakulásunkat nagyobb erővel, mint a megbocsátás Isten részéről és a megbocsátás kérése, illetve elfogadása a mi részünkről.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Te akkor foglaltad el a világ utolsó helyét, amikor megaláztak, mindentől megfosztottak és keresztre feszítettek a Golgotán. Ezzel példát adsz nekünk, hogy ne egymással versenyezve törekedjünk elfoglalni az általunk jobbnak tartott helyeket, hanem keresztünket felvéve, alázattal és engedelmesen fogadjuk el azt a helyet, amelyet Isten kijelölt nekünk az életben. Így tudjuk biztosítani azt, hogy helyünk legyen a mennyországban, ahol Isten vendégei leszünk. Ott nem lesznek első és utolsó helyek, hanem mindenki egyenlően részesül Istentől a boldogságban. Segíts minket, Urunk, hogy eljussunk a mennybe!

Abban az időben Jézus a következő példabeszédet mondta tanítványainak: Egy ember egyszer idegenbe készült, ezért összehívta szolgáit, és rájuk bízta vagyonát. Az egyiknek öt talentumot adott, a másiknak kettőt, a harmadiknak pedig egyet, kinek-kinek rátermettsége szerint, aztán útra kelt. Aki öt talentumot kapott, menten elkezdett vele kereskedni, és másik ötöt nyert rajta. Ugyanígy az is, aki kettőt kapott, másik kettőt szerzett. Az pedig, aki csak egyet kapott, elment, ásott egy gödröt, és elrejtette a földbe urának ezüstjét. Hosszú idő elteltével megjött a szolgák ura, és számadást tartott velük. Jött az, aki öt talentumot kapott: hozott másik ötöt is, és így szólt: „Uram, öt talentumot adtál nekem, nézd, másik ötöt nyertem rajta.” Az úr így válaszolt: „Jól van, te derék és hűséges szolga! A kevésben hű voltál, sokat bízok rád: Menj be urad örömébe!” Jött az is, aki két talentumot kapott, és így szólt: „Uram, két talentumot adtál nekem, nézd, másik kettőt nyertem rajta.” Az úr így válaszolt: „Jól van, te derék és hűséges szolga! A kevésben hű voltál, sokat bízok rád: Menj be urad örömébe!” Végül jött az is, aki csak egy talentumot kapott. Így szólt: „Uram! Tudtam, hogy kemény ember vagy, ott is aratsz, ahová nem vetettél, és onnan is szüretelsz, ahová nem ültettél. Félelmemben elmentem hát és elástam a földbe a talentumodat. Nézd, ami a tied, visszaadom neked!” Válaszul az úr ezt mondta neki: „Te gonosz és lusta szolga! Ha tudtad, hogy aratok ott is, ahová nem vetettem, és szüretelek onnan is, ahová nem ültettem, ezüstjeimet a pénzváltóknak kellett volna adnod, hogy ha megjövök, kamatostul kapjam vissza! Vegyétek csak el tőle a talentumot és adjátok oda annak, akinek tíz talentuma van! Mert akinek van, annak még adnak, hogy bővelkedjék: és akinek nincs, attól még azt is elveszik, amije van! Ezt a hasznavehetetlen szolgát pedig vessétek ki a külső sötétségre! Ott sírás lesz és fogcsikorgatás!”

Elmélkedés

Az előző napokban arról olvastunk példabeszédeket, hogy az Úr eljövetelére kell várakoznunk, de ennek időpontja ismeretlen számunkra. A mai evangélium példázata új szempontot hoz elő, a számadást emeli ki. A történetben egy gazdag emberről van szó, aki nagy összeget ad szolgáinak, hogy távollétében kereskedjenek vele, kamatoztassák. A szolgák többsége ezt meg is teszi, s a számadáskor kétszer annyival tud elszámolni, de egy szolga nem teljesíti a feladatot és csak azt tudja visszaszolgáltatni, amit rábíztak. A tanítás mondanivalója világos: Jézus tekinthető az úrnak, a szolgák pedig az ő tanítványait, követőit jelképezik. Az úr távollétének ideje az Egyház ideje, a Krisztus második eljöveteléig tartó időszak. A hívő ember annak tudatában éli minden napját, hogy halála után és a végső ítélet napján számot kell adnia Istennek földi életéről és mindarról a kegyelmi adományokról, amelyeket Istentől kapott.

Ebben a példabeszédben megfigyelhetjük azt is, hogy Istentől mindenki ugyanarra a jutalomra, az üdvösségre számíthat. Bár a szétosztott vagyon mértéke különböző volt, a jutalomban nincs különbség, mindenki, aki hűségesen teljesítette feladatát, ugyanazt kapja, bemehet Isten örök országába és osztozhat Isten végtelen örömében. Tétlenségem, lustaságom vagy félelmem ennek az örömnek a megszerzését hiúsítja meg.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Lelkünk megtisztítását kérjük tőled. Mi sokszor megelégszünk a felületes bűnbevallással, de te gyökeres megújulást vársz tőlünk. Te képes vagy alapjaiban megtisztítani lelkünket, hogy egyedül Istennek éljünk. A lelki megújulás adjon nekünk erőt ahhoz, hogy evangéliumod hirdetői legyünk a világban azok számára, akik még keresik megtisztító irgalmadat és felemelő szeretetedet.

Miután Jézus megkezdte nyilvános működését, Heródes Antipász király elfogatta Jánost, és börtönbe vetette. Testvérének, Fülöpnek felesége, Heródiás miatt tette, akit feleségül vett. János ugyanis figyelmeztette Heródest: „Nem szabad elvenned testvéred feleségét.” Emiatt Heródiás áskálódott ellene. Szívesen eltétette volna láb alól, de nem tehette. Heródes ugyanis félt Jánostól, mert tudta, hogy igaz és szent ember. Ezért meg akarta őt menteni. Valahányszor beszélt vele, zavarba jött, mégis szívesen meghallgatta. Végül elérkezett a kedvező nap. Heródes a születése napján lakomát adott vezető embereinek, a magas rangú tiszteknek és Galilea előkelőségeinek. Közben Heródiás leánya bement, táncolt nekik, és Heródes meg vendégei előtt nagy tetszést aratott. A király így szólt a leányhoz: „Kérj tőlem, amit akarsz! Megadom neked.” Sőt meg is esküdött: „Bármit kérsz, megadom neked, még az országom felét is.” A leány kiment, és megkérdezte anyjától: „Mit kérjek?” Anyja ezt felelte: „Keresztelő János fejét.” Erre visszasietett a királyhoz, és előadta kérését. „Azt akarom, hogy most azonnal add nekem egy tálon Keresztelő János fejét!” A király nagyon elszomorodott emiatt, de esküjére és a vendégekre való tekintettel nem akarta kedvét szegni. Azonnal elküldött egy hóhért azzal a paranccsal, hogy hozza el János fejét. Az elment, lefejezte őt a börtönben, és elhozta fejét egy tálon. Odaadta a leánynak, a leány pedig elvitte anyjának. Amikor János tanítványai meghallották, eljöttek, elvitték János testét, és egy sírboltba temették. Mk 6,17-29

Elmélkedés

Jézus előhírnökének, Keresztelő Jánosnak a halálára, vértanúságára emlékezik Egyházunk a mai napon. János vesztét az okozta, hogy nem hallgatott a bűnről, hanem szóvá tette azt. János úgy gondolja, hogy egyetlen ember sem helyezheti magát a törvények fölé. Még az uralkodó sem engedheti meg magának azt, hogy törvénysértő kapcsolatot tartson fenn. Isten küldötte nem hallgathat, hanem figyelmeztetnie kell a bűnösöket. A vértanúság történetét Márk evangélista úgy írja le, hogy szembeállítja egymással a jót és a rosszat, az igazat és a bűnöst, az ártatlant és a kegyetlent.

Keresztelő János személye a keresztény igehirdetésben úgy tűnik elénk, mint aki életével és halálával egyaránt Krisztusra mutat. János a próféta, aki a sivatagban él és előkészíti Jézusnak, a Messiásnak érkezését. Ő tehát az előhírnök, aki rámutat a Megváltóra. János bűnbánatot hirdet az embereknek, s valamivel később Jézus is ugyanezt teszi. A Keresztelő körül kisebb tanítványi kör alakul ki, de nem sajnálja, amikor tanítványai közül egyesek Jézushoz csatlakoznak, az ő követői lesznek. Jézus tanúja ő, aki halálával is előre jelzi a Megváltó sorsát. Tudatában van saját szerepének és küldetésének és soha nem akar túllépni azon, nem helyezi önmagát Jézus elé.

Keresztelő János életpéldája erősítse bennünk annak tudatát, hogy a mi keresztény küldetésünk is a Krisztusról való tanúságtétel.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus, te vagy a mindenség királya! Hittel várjuk eljöveteledet és a veled való találkozást. A hitről való tanúságtétel minden korban bátorságot kíván a keresztényektől, tőlünk. Bátorságot, hogy az üldözések idején, az elutasításokat megtapasztalva vagy az emberek közönyét látva is folytatódjon az evangélium hirdetése és a hit terjesztése. Annak tudatában élünk, hogy a te megbízásodból, a te munkatársadként adjuk tovább a hitet. Nevelj minket az alázatra, hogy ne önmagunkat, hanem téged és a te örömhíredet hirdessük!

Amikor Jézus a világ végéről beszélt, így szólt tanítványaihoz: Virrasszatok, mert nem tudhatjátok, mely napon jön el a ti Uratok! Mert nyilvánvaló, hogy ha a ház gazdája tudná, hogy melyik órában jön a tolvaj, fenn virrasztana, és nem hagyná, hogy betörjenek a házba. Legyetek tehát ti is készen, mert az Emberfia abban az órában jön el, amikor nem is gondoljátok. Mit gondoltok? Ki a hű és okos szolga, akit gazdája háza népe fölé rendelt, hogy kellő időben élelmet adjon nekik? Boldog az a szolga, akit hazatérő ura ebben a munkában talál. Bizony, mondom nektek: rábízza egész vagyonát. Ha azonban az a szolga gonosz, és azt mondja magában: „Késik a gazdám!”, aztán verni kezdi szolgatársait, és együtt eszik-iszik a részegeskedőkkel; s megjön ennek a szolgának ura azon a napon, amikor nem várja, és abban az órában, amikor nem is sejti, – ura kegyetlenül megbünteti, és a képmutatók sorsára juttatja. Ott aztán sírás és fogcsikorgatás lesz. Mt 24,42-51

Elmélkedés

A világ végéről, a végső ítéletről beszél Jézus tanítványainak. Bár most is hasonlatot alkalmaz, szavaiból egy dolog egészen világosan kiderül: a végső idők bekövetkezésének időpontja az ember számára nem ismert, de mivel bármikor megtörténhet, ezért felkészültnek kell lennünk.

Jézus mennybemenetele óta a Krisztust követő ember és az egész Egyház várakozik. E várakozás az Úr második eljöveteléig tart. Várakozunk és virrasztunk. Nyitva kell hagynunk a szívünket, hogy Isten betölthesse vágyainkat. A várakozó ember tudja, hogy valami történni fog. Hamarosan valaki be fog lépni az életébe, elkezdődik egy találkozás, egy barátság, egy kapcsolat. Nyitva kell hagynunk a szívünket, hogy a másik személy, ember vagy maga Isten önmagával ajándékozhasson meg minket. Félre kell tennünk az előítéleteinket és az elvárásainkat, mert nem biztos, hogy a másik azt akarja nekünk adni, amit mi elképzelünk. Meg kell hagynunk a másik személy szabadságát, hogy önmagát adhassa nekünk. Ha úgy gondoljuk, hogy mindenünk megvan, akkor mit is várhatnánk Istentől? A tolvajra, aki el akarja venni azt, ami a miénk, nem érdemes várakoznunk. Istenre, aki önmagát adja nekünk, érdemes várnunk.

Az igazi szeretet várakozik, képes türelemmel várni. Várjuk szeretettel és türelemmel az Istennel való találkozást!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Gondviselő Istenünk! Te szeretetből teremtettél meg minket és életünk minden napján kimutatod irántunk szeretetedet. Adj nekünk éleslátást és bölcsességet, hogy észrevegyük szereteted jeleit, mindazt, amivel testi és lelki fejlődésünket segíted és az üdvösség felé vezetsz minket! Oszlasd el félelmeinket, aggódásainkat és bizonytalanságainkat! Segíts, hogy bizalommal tekintsünk jövőnk felé és teljes bizalommal adjuk életünket neked! Gondoskodj rólunk, családunkról, szeretteinkről és minden emberről! Mutasd meg jóságodat minden ember felé!

Jézus egyszer így korholta a farizeusokat: Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok! Olyanok vagytok, mint a fehérre meszelt sírok, amelyek kívülről szépnek látszanak, belül azonban holtak csontjaival és mindenféle undoksággal vannak tele. Így ti is kívülről igaznak látszotok az emberek előtt, de belül tele vagytok képmutatással és gonoszsággal. Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok! Sírboltokat emeltek a prófétáknak, feldíszítitek az igazak síremlékeit, és kijelentitek: „Ha atyáink napjaiban éltünk volna, nem lettünk volna bűnrészesek a próféták vérében.” Ezzel ti magatok tanúsítjátok, hogy a próféták gyilkosainak fiai vagytok. Nos, fejezzétek hát be, amit atyáitok elkezdtek! Mt 23,27-32

Elmélkedés

Jézus tovább folytatja a farizeusoknak szóló figyelmeztetését, amelyben egészen világosan mutat rá, hogy képmutatásuk, kétszínűségük és kétszívűségük a legnagyobb gyengeségük. Igen, gyengeségük, mert belső megosztottságot jelent, ha valaki más arcot mutat Isten és az emberek felé, mint amilyen valójában. A képmutatással kapcsolatban érdemes megkérdezni, hogy kit csap be tulajdonképpen az ilyen ember? Más embereket? Meg tud téveszteni másokat, de mi haszna van ebből az örök élet szempontjából? Vagy talán Istent akarja becsapni? Teljesen elképzelhetetlen ennek sikere. A farizeusi lelkületű ember egyedül önmagát csapja be. Ha pedig azt állítanám magamról, hogy a farizeusi képmutatás veszélye engem nem fenyeget, akkor szintén önmagamat csapom be.

A farizeusok elleni vádbeszéd befejezéseként Jézus a próféták megölését hozza fel. Az ószövetségi időkből az Isten küldötteivel szemben tanúsított ellenségeskedést emeli ki. Ennek értelmezésével óvatosnak kell lennünk! Nem arról van szó, hogy Jézus ítélkezik kortársai fölött, és főként nem arról, hogy őseik bűne miatt ítélné el őket. A záró kijelentés így szól: „Fejezzétek hát be, amit atyáitok elkezdtek!” E szavakkal Jézus utal a rá váró sorsra, saját kereszthalálára, amely az egykori próféták sorsának folytatása és betetőzése. Az írástudók és farizeusok kötekedésének, ellenségeskedésének az lesz a vége, hogy Jézus halálát akarják, miként atyáik a prófétákét.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Mindenható Istenünk! Te megbízol bennünk és arra kérsz minket, hogy talentumainkat helyesen használjuk fel. Segíts, hogy felelősségünk tudatában minden talentumunkkal, képességünkkel és adottságunkkal a te dicsőségedet szolgájuk, és segítsük mások és magunk örök üdvösségét! Te nem kívánsz lehetetlent tőlünk, csupán azt, hogy munkatársaid legyünk, fedezzük fel magunkban talentumainkat és akaratod szerint éljünk azokkal. Adj nekünk bölcsességet, önzetlenséget és szelídséget, hogy a teremtett világot jobbá tegyük!

Jézus egyszer így korholta az írástudókat és a farizeusokat: Jaj, nektek, képmutató írástudók és farizeusok! Tizedet adtok a mentából, a kaporból és a köményből, de elhanyagoljátok azt, ami a legfontosabb a törvényben: az igazságosságot, az irgalmat és a hűséget. Ezeket meg kell tenni, de azokat sem szabad elhanyagolni! Vak vezetők! Megszűritek a szúnyogot, de lenyelitek a tevét. Jaj, nektek, képmutató írástudók és farizeusok! Megtisztítjátok a pohár és a tál külsejét, belül azonban tele vagytok kapzsisággal és tisztátalansággal. Vak farizeus! Tisztítsd meg előbb a pohár belsejét, akkor majd a külseje is tiszta lesz! Mt 23,23-26

Elmélkedés

A tegnapi evangélium szerint a farizeusok és az írástudók legnagyobb bűne az, hogy nem segítik az embereket az üdvösségre jutásban, hanem akadályozzák őket. A mai részben Jézus tovább sorolja vádjait ellenük, feltárván a farizeusi lelkületet és annak hiányosságait. A farizeus ugyan törvényismerő és törvénytisztelő ember, de mindez nála csak látszat. A vallásosság csupán külső cselekedetekben mutatkozik meg, de szíve valójában távol van Istentől.

Jézus érdekes kifejezést használ rájuk, amikor vaknak nevezi őket. Vakok, mert nem látják meg az igazán lényegeset és jelentéktelen dolgokra pazarolják figyelmüket. Vakok, mert nem látják meg saját bűneiket, hanem tökéletesnek tartják magukat. Vakok, mert nem veszik észre, hogy mi volna az igazi feladatuk, hivatásuk. Lelki vakságról, elvakultságról van itt szó. Jézus azt szeretné, ha az ő szemük is felnyílna, és eljutnának az igaz Isten ismeretére. Belelát lelkük mélyébe és észreveszi hiányosságaikat, bűneiket, amelyeket leplezni próbálnak.

A farizeusi lelkületet roppant nehéz észrevennünk magunkon. Másokban rögtön felismerjük, de késlekedünk felismerni önmagunkban. A bennünk megszólaló farizeus mindig azt állítja, hogy nincs bűnünk. A rendszeres szentgyónás jó eszköz arra, hogy szembesüljünk önmagunkkal és Isten valóban megtisztítsa lelkünket.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus! Te valóságosan jelen vagy az Oltáriszentségben, jelen vagy templomainkban. Minden templom az igaz Isten imádására és tiszteletére szolgáló hely, jelenléted helye, a hívő közösség helye, a veled való találkozás helye, az irgalom helye. Jelenléted, közelséged miatt templomainkban mindannyian otthon érezhetjük magunkat. A templom számunkra egy kis földi mennyország. Segíts minket, hogy a mennyei Atya földi házából az ő örök házába, a mennybe jussunk!

Jézus egyszer így korholta a farizeusokat: Jaj, nektek, képmutató írástudók és farizeusok! Elzárjátok a mennyek országába vezető utat az emberek elől. Ti magatok nem mentek be oda, és azokat sem engeditek odajutni, akik be szeretnének menni. Jaj, nektek, képmutató írástudók és farizeusok! Tengert és szárazföldet bejártok, hogy egyetlen pogányt megtérítsetek, és ha megtért, a kárhozat fiává teszitek, kétszerte inkább, mint magatokat. Jaj, nektek, vak vezetők! Azt mondjátok: „Ha valaki a templomra esküszik, az semmi; ha azonban a templom aranyára esküszik, az kötelez.” Ti, esztelenek és vakok! Hát mi nagyobb: az arany vagy a templom, amely megszenteli az aranyat? – Továbbá azt mondjátok: „Ha valaki az oltárra esküszik, az semmi, de ha a rajta lévő áldozati ajándékra esküszik, az kötelez.” – Ti, vakok! Hát mi nagyobb: az áldozati ajándék vagy az oltár, amely megszenteli az ajándékot? Aki tehát az oltárra esküszik az esküszik az oltárra és mindarra, ami rajta van. Aki a templomra esküszik, az esküszik a templomra és arra, aki ott lakik. Végül, aki az égre esküszik, az az Isten trónjára esküszik és arra, aki a trónon ül. Mt 23,13-22

Elmélkedés

Az elmúlt napok evangéliumi történeteinek és példabeszédeinek fő témája az üdvösség kérdése volt. Szó esett már arról, hogy Isten minden embert meghív az üdvösségre és segítséget is ad ahhoz, hogy eljussunk a mennybe, mindenekelőtt az ő Fia, Jézus Krisztus személyében. Isten szintén azért adja törvényeit, parancsait, hogy ilyen módon is utat mutasson számunkra. Az üdvösség útján Isten embereket is mellénk állít, akik a jó irányba igazítanak minket.

Az ószövetségi időkben a törvénytudóknak éppen az volt vagy az lett volna a hivatásuk, hogy Isten törvényeinek helyes értelmezésével és azok megtartására való tanítással segítsék az embereket, de ennek a feladatnak sajnos nem tettek eleget. Jézus bírálata keményen hangzik feléjük: „Elzárjátok a mennyek országába vezető utat az emberek elől. Ti magatok nem mentek be oda, és azokat sem engeditek odajutni, akik be szeretnének menni.” Jézus ítélete szerint a törvénytudók munkássága egyáltalán nem hatékony, nem szolgálja a jó célt, hanem kifejezetten káros. Az embereket nem segítik abban, hogy közeledjenek Istenhez és helyes módon fejezzék ki tiszteletüket iránta, hanem valójában eltávolítják őket Istentől.

Csak akkor vagyok képes másokat támogatni az üdvösségre jutásban, ha én magam is erre törekszem. Elsősorban nem szavaimmal, hanem életpéldámmal segíthetek másoknak.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus! Hisszük, hogy a halál után minden ember fel fog támadni. Jó vagy rossz cselekedeteink alapján az üdvösséget vagy a kárhozatot nyerjük el. Nem elégedhetünk meg azzal, hogy félünk a kárhozattól. Ébreszd fel bennünk az üdvösség vágyát és mutasd meg, hogy mit kell tennünk érte! Hisszük, hogy az üdvösség beteljesedésekor megszűnik a betegség, a szenvedés és a halál, megszabadulunk minden rossztól. Krisztus győzelme ez, amelyben mi is részesülünk. Urunk, vezess minket az üdvösségre!

Abban az időben Jézus tanított mindazokban a városokban és falvakban, amelyeken áthaladt. Így tette meg az utat egészen Jeruzsálemig. Valaki megkérdezte tőle: „Uram, kevesen üdvözülnek?” Ezt válaszolta neki: Törekedjetek bemenni a szűk kapun, mert mondom nektek, sokan próbálnak majd bejutni, de nem tudnak. A ház ura feláll és bezárja az ajtót, ti meg kint maradtok és zörgetni kezdtek az ajtón: Uram, nyisd ki nekünk! Akkor azt fogja nektek mondani: Nem tudom, honnan valók vagytok. Ti bizonygatjátok: A szemed láttára ettünk és ittunk, a mi utcánkon tanítottál. De ő megismétli: Nem tudom, honnan valók vagytok. Távozzatok egy szálig, ti gonosztevők! Lesz sírás és fogcsikorgatás, amikor Ábrahámot, Izsákot, Jákobot és a prófétákat mind az Isten országában látjátok, magatokat meg kirekesztve. Jönnek majd keletről és nyugatról, északról és délről, és helyet foglalnak az Isten országában. Így lesznek az utolsókból elsők, és az elsőkből utolsók. 2025. augusztus 24. – Évközi 21. vasárnap

Elmélkedés

Törekedjünk az üdvösségre!

Életünk olyan út, amelyet végig kell járnunk. A hitetlen ember azt gondolja, hogy ez az út nem vezet sehová. Élete során nem halad egy számára fontos cél felé, hanem inkább csak kóborol, néha visszafordul, sokszor irányt változtat, időnként észreveszi, hogy csak körbejár, s mindig csak oda jut vissza, ahonnan elindult.

A hívő embernek ezzel szemben van határozott úti célja. Földi élete végén az üdvösségre, az örök életre akar eljutni. Nem elegendő azonban, ha valaki állandóan csak erre a végső célra gondol, s mit sem törődik azzal, hogy az úton állandóan előre kell haladnia. Isten persze megtehetné, hogy megkímél minket az életút fáradalmaitól, s hirtelen a mennybe segít minket, de nem teszi. Ahogyan Fiának, Jézusnak az esetében sem tette. Neki is végig kellett járnia az élet keresztútját, s a halálon keresztül jutott csak be a mennybe. Nekünk is hasonló úton kell haladnunk.

Az evangéliumban arról olvasunk, hogy Jézus útban van Jeruzsálem felé, ahol majd küldetése beteljesedik az ő halálával és feltámadásával. Útközben valaki hozzá lép és ezt a kérdést teszi fel: „Uram, kevesen vannak, akik üdvözülnek?” A kérdés általános jellegű, az üdvösségre jutók száma a kérdés, vajon sokan vagy kevesen vannak. Jézus viszont úgy felel, hogy a kérdést személyessé akarja tenni. Nem az a fontos, hogy sokan vagy kevesen üdvözülnek, hanem hogy az ember, történetesen a kérdező, vagy a XXI. században evangéliumot olvasó mit tesz saját üdvössége érdekében? Törekszik-e egyáltalán arra, hogy eljusson az örök életre? Fogalmazhatunk úgy is, hogy a kérdés elméleti, de Jézus válasza gyakorlati. Az embernek nem elég elméletben ismernie az üdvösség feltételeit, hanem konkrét cselekedeteket kell tennie saját üdvössége érdekében.

Egy fiatal pap mesélte első, önálló plébánosi helyének tapasztalatait néhány hónap után. A legtöbben azért jöttek a plébániára, hogy az egyházközségi hozzájárulást befizessék vagy misét írassanak. Néhányan keresztelés vagy esküvő ügyében keresték fel, mások hivatali ügyben. Volt, aki ajánlást kért gyermekének az egyházi iskolába, voltak koldusok is, akik adományt kértek. Ha az utcán megállították, mindig azt kérdezik, hogy mikor lesz a legutóbb elhunyt személy temetése. Viszont azt még senki sem kérdezte meg, hogy hogyan üdvözülhet.

Ennyire kevesen lennének, akik üdvözülni akarnak? A mindennapi teendőink között sajnos gyakran elfeledkezünk végső célunkról. Egész emberi életünknek csak akkor van értelme, ha állandóan egyre közelebb kerülünk az üdvösséghez. Hiábavaló minden fáradozásunk és munkánk, ha ettől eltávolít bennünket. Tevékenységeink közben néha gondoljunk arra, hogy előbbre jussunk az üdvösség útján! Ha nem tudjuk a módját, feltétlenül kérdezzük meg valakitől, aki Isten szolgájaként tevékenykedik. Bátorítok mindenkit, tegyen egy próbát! Ezen a héten kérdezze meg a plébános vagy káplán atyától, hogyan üdvözülhet? Ha első pillanatban furcsán nézne, nyugodtan ismételjük meg a kérdést, hivatkozzunk arra, hogy Jézustól is ezt kérdezték egykor.

A Jézus által példaként említett szűk, majd idővel bezáruló ajtó képe kissé félelmet kelt bennünk. Mi lesz, ha az ajtón kívül maradunk? A kint rekedők számára a bíró kimondja az ítéletet: Most már túl késő! Távozzatok! Nem fogtok bebocsátást nyerni! Ezt olvasván persze, hogy elfog minket a félelem és az aggodalom. Ugyanakkor jusson eszünkbe az is, hogy az irgalmas Isten nem vesztünket akarja, hanem üdvösségünket. Törekedjünk hát eljutni az üdvösségre!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Napjainkban az életrevalóság, a siker, a jogokért való küzdelem, a büszkeség, a teljesítményre való törekvés, az eredményesség sok ember számára vált az élet jelszavává. De el kell ismernünk, hogy mindezek az alázatosság, a szerénység és a szolgálatkészség nélkül rossz útra visznek. Te azt kérted egykor tanítványaidtól és azt kéred követőidtől most is, hogy tőled, a te példádból tanuljuk meg a szelídséget és az alázatot. Segíts minket, hogy követni tudjuk példádat! Te meghívsz minket a veled való szeretetközösségbe, az öröm asztalához. Boldogok vagyunk, hogy vendégeid lehetünk. Boldogok vagyunk, hogy leülhetünk ünnepi asztalodhoz. Boldogok vagyunk, hogy hívásodra szeretettel válaszolhatunk.

Egy alkalommal Jézus e szavakkal fordult a néphez és tanítványaihoz: Mózes tanítószékében az írástudók és a farizeusok ülnek. Tegyetek meg és tartsatok meg ezért mindent, amit mondanak nektek, de tetteikben ne kövessétek őket, mert tanítják ugyan, de maguk nem teszik azt. Súlyos, sőt elviselhetetlen terheket kötöznek össze és helyeznek az emberek vállára, de maguk egy ujjal sem hajlandók mozdítani rajta. Amit tesznek, azért teszik, hogy lássák őket az emberek. Szélesre szabják imaszíjukat, és köntösükön megnagyobbítják a bojtokat. Vendégségben szeretnek a főhelyekre ülni, a zsinagógában pedig az első székekbe. Elvárják, hogy az emberek köszönjenek nekik a főtereken és hogy rabbinak, azaz mesternek szólítsák őket. Ti ne hívassátok magatokat Mesternek, mert egy a ti Mesteretek, ti pedig mindnyájan testvérek vagytok. De Atyának se hívjatok senkit a földön, mert egy a ti Atyátok, a mennyei. És Tanítónak se hívassátok magatokat, hisz egy a ti Tanítótok: Krisztus. Aki a legnagyobb köztetek, az legyen a többi szolgája. Aki önmagát magasztalja, azt megalázzák, és aki önmagát megalázza, azt felmagasztalják. Mt 23,1-12

Elmélkedés

Miután Jézus világossá tette, hogy az Isten iránti és az embertársak felé irányuló szeretet a legfőbb parancs, a mai evangéliumban azzal folytatja tanítását, hogy e kettős irányú szeretet soha nem maradhat meg elméletnek, hanem a gyakorlatban kell megvalósítani. A farizeusok ugyan jól ismerik az összes törvényt, de tetteikben inkább a felszínességre és a látványra törekszenek. Jézus arra kéri hallgatóit, hogy ne kövessék ezt a farizeusi lelkületet. Jézus problémája elsősorban az, hogy a farizeusok inkább az emberek tetszését keresik bizonyos külső cselekedetek megtartásával, és nem Isten kedvében akarnak járni, és nem a szívükbe írt belső törvény szerint élnek. Könnyen észrevesszük másokban a farizeusi lelkületet és felháborodunk az ilyen magatartáson. De észrevesszük-e a bennünk élő farizeust?

Jézus azt mondja, hogy senkit ne nevezzünk Atyának, azaz Atyaistennek, hiszen egyetlen embert sem illet meg ez a cím. E jézusi kijelentés alapján sokan méltatlankodnak amiatt, hogy a lelkipásztorokat, a papokat vagy a szerzeteseket atyának nevezik. Ez esetben egészen mást jelent az atya szó, hiszen arra utal, hogy a papok olyan szeretettel törődnek a rájuk bízott hívekkel, mint saját gyermekeikkel a földi édesapák, akiket szintén atyáknak nevezünk. Azért szólíthatjuk atyának papjainkat, mert ők a mennyei Atya képviselői számunkra. Vegyük észre és értékeljük, amikor papjaink az Atya szeretetét sugározzák felénk!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Mindenható Istenünk! Gyújtsd fel szívünkben a szeretet tüzét, hogy szereteted által szentté legyünk! Add nekünk az irántad való szeretetet és az emberek felé forduló önfeláldozó szeretetet! Megdicsőült szentjeid csodálatos élete adjon erőt, hogy felismerjük hivatásunkat és magunk is jellé, szereteted, jóságod jelévé váljunk a világban! A szentek és boldogok életpéldája újítson meg minket a vallásosságban, hitünk gyakorlásában és az evangélium megélésében! Segíts minket, Istenünk, hogy úrrá tudjunk lenni emberi gyengeségeinken, legyőzzük bűneinket és szentek legyünk!

Abban az időben: Amikor a farizeusok meghallották, hogy Jézus hogyan hallgattatta el a szadduceusokat, köréje gyűltek, és egyikük, egy törvénytudó alattomos szándékkal a következő kérdést tette fel neki: „Mester, melyik a legfőbb parancs a törvényben?” Jézus így válaszolt: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szíveddel, teljes lelkeddel és egész értelmeddel. Ez az első és legfőbb parancsolat. A második hasonló ehhez: Szeresd felebarátodat, mint saját magadat. E két parancson nyugszik az egész törvény és a próféták.” Mt 22,34-40

Elmélkedés

Jézus példabeszédeivel kapcsolatban korábban többször láttuk, hogy sok esetben meglepő, meghökkentő, váratlan fordulatot hoznak, egészen eredeti üzenetet fogalmaznak meg. Jézusnak a főparancsra vonatkozó kérdésre adott válaszában viszont nincs semmi újdonság, semmi meglepő, semmi eredeti. Az Isten iránti szeretettel kapcsolatban a Második Törvénykönyvet idézi (vö. MTörv 6,5), az embertársi szeretet pedig a Leviták könyvében található (vö. Lev 19,18). Mindkét előírás ismert volt a törvénytudók számára, így az a farizeus is jól ismerhette, aki a kérdést feltette. Sőt nem csak hogy ismerte, hanem ha valóban buzgó farizeus volt, akkor e törvények szerint élt.

Az Úr felelete azonban mégis újdonságot hordoz magában, hiszen az Isten iránti szeretetet és a felebaráti szeretetet egymás mellé teszi, egy szintre emeli. Mondhatjuk, hogy tulajdonképpen a szeretet a legfőbb parancs és kötelesség az ember számára, amelynek kettős iránya van, Isten és az embertárs felé. Jézus válasza kissé ünnepélyes formával zárul: „E két parancson nyugszik az egész törvény és a próféták” (Mt 22,40). Úgy tűnik, hogy ezzel összefoglalja a mózesi törvény idejének, az ószövetségi időknek és a próféták korának törvényeit, hogy mintegy megnyissa az utat az újszövetségi idők számára, amelynek alaptörvénye a szeretet, de már megújult formában.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus! A te tanításod útján, a keresztény igazság útján indult el a magyar nép ezer esztendővel ezelőtt, s ez segítette a magyar nemzetet az évszázadok viharaiban. Bölcs emberként most mi is erre az igazságra, mint sziklára építjük országunkat és egyéni életünket. Segíts minket személyes feladatként felismerni a nemzet felemelkedéséhez szükséges jót és adj nekünk bátorságot és erőt, hogy meg tudjuk ezt valósítani a te dicsőségedre!

Abban az időben Jézus ismét példabeszédekben szólt a főpapokhoz és a nép véneihez: A mennyek országa olyan, mint amikor egy király menyegzőt rendezett a fiának. Elküldte szolgáit, hogy szóljanak a meghívottaknak, jöjjenek a menyegzőre. Ők azonban nem akartak jönni. Erre más szolgákat küldött: „Mondjátok meg a meghívottaknak: Íme, a lakomát elkészítettem. Ökreim és hizlalt állataim leöltem. Minden készen áll, jöjjetek a menyegzőre!” De azok mindezzel mit sem törődve szétszéledtek: az egyik a földjére ment, a másik az üzlete után nézett. A többiek pedig a szolgáknak estek: összeverték, sőt meg is ölték őket. A király nagy haragra lobbant. Elküldte seregeit, és felkoncoltatta a gyilkosokat, városukat pedig felégette. Azután így szólt a szolgákhoz: „A menyegző kész, de a meghívottak nem voltak rá méltók. Menjetek hát ki az útkereszteződésekre, és akit csak találtok, hívjátok el a menyegzőre!” A szolgák kimentek az utakra és összeszedtek mindenkit, akit csak találtak, gonoszokat és jókat egyaránt. A lakodalmas ház megtelt vendégekkel. Amikor a király bejött, hogy megszemlélje a vendégeket, meglátott köztük egy embert, aki nem volt menyegzős ruhába öltözve. Megszólította: „Barátom, hogy jöhettél be ide, ha nincs menyegzős ruhád?” De az csak hallgatott. Erre a király megparancsolta a szolgáknak: „Kezét-lábát kötözzétek meg, és dobjátok ki a külső sötétségre! Ott sírás lesz és fogcsikorgatás!” Sokan vannak a meghívottak, de kevesen a választottak! Mt 22,1-14

Elmélkedés

Jézus mai példázata azt tanítja, hogy Isten mindenkit meghív a mennyei boldogságra, de ezt nem kényszeríti rá senkire. Egyesek nem fogadják el a meghívást, mások ugyan elfogadnák, de nem bizonyulnak méltónak rá. A kifogások meglehetősen ostobán hangzanak. A visszautasítás okaként olyan tevékenységek szerepelnek, amelyeket bármilyen más időpontban el lehetne végezni. A felhozott indokok ugyanakkor az udvariatlanságról is tanúskodnak. Az érintetteknek úgy kellett volna tekinteniük a király meghívására, hogy megtiszteltetés érte őket. A lakomára való hívás azt jelenti, hogy a meghívó bizonyos kapcsolatban van a meghívottakkal és szeretetét fejezi ki azzal, hogy egy asztalhoz kíván ülni velük. A meghívottak részéről szintén a szeretet kifejezése az elfogadás, illetve az ellenszenv kifejezése a visszautasítás. A király szolgáinak bántalmazása már kifejezetten a gyűlölet jele.

Hogy van ez Istennel való kapcsolatunkban? Nem az ember érdemén múlik a meghívás, hanem Isten jóságán. Az ember iránt való szeretettől vezetve mindannyiunknak meg szeretné adni az örök boldogságot. Szabad akaratunk miatt akár vissza is utasíthatjuk ezt a szeretetteljes hívást, vagy ha menyegzős ruhánkat beszennyező bűneinkhez jobban ragaszkodunk, mint a megismert isteni szeretethez, akkor könnyen elveszíthetjük az üdvösséget.

A szentgyónás lehetőséget ad, hogy új, tiszta ruhába öltöztessem lelkemet.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, Jézus! Te azt kéred tőlem, hogy ne legyek türelmetlen, ne veszítsem el reményemet, ne tagadjam meg hitemet, amikor Isten a szenvedésekkel vagy bármi más „rosszal” próbára tesz! Azt kéred, hogy szeressem őt a jón és a rosszon keresztül is, mert minden mögött Isten rejtezik! Keresztáldozatod azt mutatja, hogy az Atya iránti szeretet engedelmességet, tehetetlenséget, szenvedést jelent, de ugyanakkor mégis állandó Istenre figyelést és Isten akaratának elfogadását is. Uram! Segíts, hogy egész életemet a szeretetnek szenteljem!

Abban az időben Jézus így szólt tanítványaihoz: Mindaz, aki meghallgatja szavaimat és szerintük cselekszik, ahhoz az okos emberhez hasonlít, aki a házát sziklára építette. Szakadt a zápor, ömlött az ár, süvített a szél, és nekizúdult a háznak, de az nem dőlt össze, mert sziklára épült. Aki viszont hallgatja szavaimat, de nem követi azokat, ahhoz az ostoba emberhez hasonlít, aki a házát homokra építette. Szakadt a zápor, ömlött az ár, süvített a szél, nekizúdult a háznak, az összedőlt, és nagy romhalmaz lett belőle. Ezzel Jézus befejezte beszédét. A nép elragadtatással hallgatta tanítását, mert úgy tanított, mint akinek hatalma van, nem úgy, mint az írástudók. Mt 7,24-29

Elmélkedés

Magyarok apostola

A ma ünnepelt Szent István királyt az ő fiával, Imre herceggel és Gellért püspökkel együtt László király kezdeményezésére 1083-ban nyilvánították szentté, miután megszerezték ehhez a szükséges engedélyeket VII. Gergely pápától. Minden valószínűség szerint a szentté avatást megelőzően íródott az ő életéről az a mű, amelyet a történetírás Szent István nagyobb legendájaként ismer, s amelynek szerzője feltehetően egy királyi udvarhoz tartozó szerzetes volt. A nagy legenda hűen tükrözi, hogy halála után néhány évtizeddel hogyan gondoltak a magyarok első királyukra, aki a keresztény hit terjesztésével méltán kapta a „magyarok apostola” nevet. Az írás szerint Szent István király valóban az apostolok utóda volt, akinek az isteni gondviselés azt a küldetést adta, hogy a nyugati keresztényeket korábban sokszor támadó, kalandozó magyarokat a keresztény hit igazságának útjára elvezesse. Ő maga ugyan nem hirdette az igét, de gondoskodott róla, hogy hithirdető szerzetesek és papok jöjjenek az országba, s királyi tekintélyével segítette munkájukat. A legendaíró szerint a szent uralkodó kitűnt az irgalmasság gyakorlásával, a szegények segítésével, békeszeretetével, műveltségével, bölcsességével és igazságos döntéseivel. A nagy legendában teljesen elmosódnak azok a vonások, hogy István egy földi ország királya volt, s előtérbe kerül, hogy a mennyei haza felé vezette népét. A mű talán legjellegzetesebb megfogalmazása Szent Istvánról az, hogy „a földi koronát mennyei koronára cserélte.” E kijelentés nem azt jelenti, hogy lemondott volna a földi ország kormányzásáról vagy elhanyagolta volna azt, inkább azon szándéknak felelt meg, hogy István életszentségét igazolja, hiszen az írás a szentté avatásra készült.

A jámbor uralkodóról alkotott képet árnyaltabbá tette a Szent István kisebb legendájaként nevezett mű, amely néhány évvel az előző után egy másik szerzetes által íródott, s célja az lehetett, hogy a vallásos erények elismerése mellett bemutassa a földi ország uralkodójának azon kiváló emberi tulajdonságait, amelyek alkalmassá tették arra, hogy népét kormányozza. A kis legenda szerint Szent István nem csak a hit terjesztését tartotta szívügyének, hanem arról is gondoskodott, hogy a nép a keresztény hit szerint élhessen. Ennek érdekében törvényeket hozott, amelyek közül a legismertebb, hogy minden tíz falu építsen templomot, ahová az emberek vasárnaponként eljárnak szentmisére. A törvényeket pedig erős kézzel betartatta, s nem riadt vissza attól sem, hogy a pogányok lázadásait letörje. Amíg a nagyobb legendában István isteni küldetésű apostolként, jámbor és könyörületes emberként, valamint a magyar nép első szentjeként mutatkozott meg mintegy túlvilági fényben tündökölve, addig a kisebbik az országot bölcsen, megfontoltan, határozottan és igazságosan vezető, művelt királyt állítja az olvasó elé.

A két legenda felhasználásával Könyves Kálmán király felkérésére egy harmadik élettörténet is készült, amelynek szerzője Hartvik püspök. Ő egyesítette a két legendát és kiegészítette további történetekkel, amelyek közül a legjelentősebb annak leírása, hogy Szent István miként kért országa számára koronát a római pápától. Ezekből a részekből tudjuk, hogy István vallási erényeinek és hittérítő apostolkodásának híre hamar eljutott a pápai udvarba, Rómába, amelynek köszönhetően a pápa örömmel hozzájárult a magyar király további egyházszervező munkájához. A két korábbi legendát a későbbi századokban nem olvasták, azokat csak a XVIII. század végén találták meg szerzetesi kolostorok könyvtárában. A középkor folyamán a Hartvik-féle élettörténet vitte tovább Szent István király tiszteletét.

Magyar népünk Szent Istvánnak köszönheti, hogy a keresztény igazság útján elindult. Rajtunk múlik, hogy megmaradunk-e ennek az igazságnak az útján. Segítsen bennünket a krisztusi úton való előrehaladásunkban és a mennyei koronáért való fáradozásunkban Szent István király égi közbenjárása!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, Istenem! Szenvedésed és kereszthalálod szemlélése annak megvallására ösztönöz, hogy te vagy az Úr, az Atya engedelmes Fia, te vagy a Megváltóm. Halálod nem volt értelmetlen, hanem meghozta minden ember számára az üdvösséget. Haláloddal tökéletes módon megvalósult az Atya üdvözítő szándéka. Taníts engem a kereszthordozásra!

A gazdag ifjú távozása után Jézus így szólt tanítványaihoz: „Bizony, mondom nektek: A gazdag nehezen jut be a mennyek országába. Újra mondom nektek: Könnyebb a tevének átmenni a tű fokán, mint a gazdagnak bejutnia Isten országába.” Ennek hallatára a tanítványok igen megdöbbentek, és azt kérdezték: „Hát akkor ki üdvözülhet?” Jézus rájuk tekintett, és így szólt: „Embereknek ez lehetetlen, de Istennek minden lehetséges.” Ekkor Péter megkérdezte: „Nézd, mi mindenünket elhagytuk, és követtünk téged. Mi lesz a jutalmunk?” Jézus így válaszolt: „Bizony, mondom nektek: ti, akik követtetek engem: a világ megújulásakor, amikor az Emberfia dicsőséges trónjára ül, együtt ültök majd vele tizenkét trónon, hogy ítélkezzetek Izrael tizenkét törzse felett. Sőt mindaz, aki elhagyja értem otthonát, testvéreit, nővéreit, atyját, anyját, gyermekeit vagy földjét, százannyit kap, és elnyeri majd az örök életet. Sokan lesznek az elsőkből utolsók, és az utolsókból elsők.” Mt 19,23-30

Elmélkedés

Miután a gazdag ifjú, aki Jézus követéséért nem volt képes vagyonáról lemondani, szomorúan távozott (lásd tegnapi evangélium), az Úr figyelmezteti tanítványait a gazdagság veszélyére. A vagyon és a pénz (és sok esetben nem a nagy vagyon, hanem egy kisebb is) válaszút elé állítja az embert. A történetben szereplő fiú, mivel fiatal volt, nem saját munkájával szerezhette nagy vagyonát, hanem bizonyára szüleitől kapta vagy örökölte azt. A családi vagyon vagy annak egy részének átadásával a szülei gondoskodtak arról, hogy a földi életben ne legyenek gondjai. Ez a jóléti helyzet később bilincsbe köti a fiút, aki észre sem veszi, hogy szabadságától fosztja meg a pénzben való bővelkedés, s ettől az erős béklyótól nem tud szabadulni még Jézus kedvéért sem. A vagyon, amit előnynek tartott, most valójában hátrányára válik, hiszen megakadályozza egy tökéletesebb élet megvalósításában.

Napjainkban is vannak olyan fiatalok, akiket szüleik hasonló helyzetbe hoznak. Sok szülő állandóan azt hajtogatja, hogy „a gyerekeimért dolgozok, és azt akarom, hogy mindenük meglegyen, ami nekem nem volt.” De miért nem gondolnak arra, hogy a vagyonban való bővelkedés elszakíthatja Istentől gyermeküket? Ha a szülők le is mondanak az örök életről, a gyermekeikkel ezt nincs joguk megtenni. Engedni kellene, hogy a fiatalok ne a pénztől függve, hanem szabadon választhassanak!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Jézus Krisztus! Hiszem, hogy te vagy az Isten Fia. Hozzád megyek, aki a kereszten életedet áldoztad minden emberért. Feltekintek szenvedő arcodra és a te áldozatodhoz szeretném kapcsolni életáldozatomat, hogy megértsem az istenfiúság titkát, és élő hittel tudjam megvallani, hogy te vagy az Isten Fia. Tégy engem tanúságtevővé, hogy hirdessem a világban: te vagy az Isten Fia, te vagy a Megváltó, egyedül benned van üdvösségünk!

Egy alkalommal Jézushoz járult egy gazdag ifjú, és megkérdezte: „Mester, mi jót kell tennem, hogy eljussak az örök életre?” Jézus így válaszolt neki: „Miért kérdezel engem a jóról? Csak egyedül Isten a jó. Ha pedig el akarsz jutni az életre, tartsd meg a parancsokat!” Az ifjú tovább kérdezte: „Melyeket?” Jézus felsorolta: „Ne ölj, ne paráználkodjál, ne lopj, hamisan ne tanúskodjál, atyádat és anyádat tiszteld, és szeresd felebarátodat úgy, mint önmagadat!” Az ifjú erre kijelentette: „Ezt mind megtartottam. Mit kell még tennem?” Jézus így felelt: „Ha tökéletes akarsz lenni, menj, add el mindenedet, és árát oszd szét a szegények között, így kincsed lesz a mennyben. Azután jöjj, és kövess engem!” Ennek hallatára az ifjú szomorúan eltávozott, mert nagy vagyona volt. Mt 19,16-22

Elmélkedés

A gazdag ifjúhoz hasonlóan nekünk is Jézushoz érdemes fordulnunk a szívünk mélyéről feltörő kérdéssel: „Mester, mi jót kell tennem, hogy eljussak az örök életre?” Az ifjú jól tudta és nekünk is érdemes megfontolnunk és megértenünk azt az igazságot, hogy a jócselekedetek és életünk végső beteljesedése között szoros kapcsolat van. Az életünk folyamán végzett jócselekedetek érdemül szolgálnak számunkra, főként, ha testvéreinkben magának Jézusnak akarunk szolgálni, s mindent önzetlenül teszünk. Érdemes nekünk is Jézushoz fordulnunk, aki Szentlelke által megvilágosítja értelmünket és feltárja előttünk a jó és a rossz mélységeit, megadva a kegyelmi segítséget, hogy mindig a jót válasszuk az üdvösség felé törekedve.

Hiába a gazdag ifjú jó szándéka és hiába a törvények ismerete, mindez nem elegendő számára, hogy valóban a helyes utat válassza. Pedig meg volt rá a lehetősége. Indulhatott volna, de a szíve nem volt kész az útra, vagyona visszatartotta, s nem volt kész megszabadulni attól, lemondani arról, ami őt megakadályozta az Úr követésében.

Hiába adott számunkra a hit ismerete, hiába él bennünk helyes szándék a jó megtételére, mindez nem elegendő. Jézus azt szeretné, ha teljes szívünkkel hozzá ragaszkodnánk. Feltétlenül le kell mondanunk mindarról, ami fogva tartja szívünket. Krisztus követésére csak szabad szívvel lehet indulni.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, Jézus! Adj türelmet és szelídséget a szülőknek és a tanároknak, hogy gyermekeiket és tanítványaikat intő szóval figyelmeztessék a helyes útra! Segíts engem, hogy igazi barátsággal, testvéri szeretettel közeledjek minden emberhez! Kellő tapintattal és jószándékkal figyelmeztessem embertársaimat hibáikra. Segíts, hogy ne feledkezzek el imádkozni értük, megtérésükért! Adj nekem alázatot, amikor mások figyelmeztetnek engem és adj erőt, hogy megváltozzak! Szüntess meg minden békétlenséget és viszálykodást közösségünkben, hogy testvéri szeretetben éljünk egymással!