Abban az időben Jézus így szólt tanítványaihoz: „Azért jöttem, hogy tüzet gyújtsak a földön. Mi mást akarnék, mint hogy lángra lobbanjon. Keresztséggel kell megkereszteltetnem. Mennyire várom, hogy ez beteljesedjék! Azt gondoljátok, azért jöttem, hogy békét hozzak a földre? Mondom nektek, nem azt, hanem szakadást. Ezentúl, ha öten lesznek egy házban, megoszlanak egymás között: három kettő ellen, és kettő három ellen. Szembekerül apa a fiával és fiú az apjával, anya a lányával és lány az anyjával, anyós a menyével és meny az anyósával.” Lk 12,49-53

Elmélkedés

A krisztusi tűz

Jézus a következő kijelentést teszi a mai evangéliumban: „Azt gondoljátok, azért jöttem, hogy békét hozzak a földre? Mondom nektek, nem azt, hanem szakadást.” E szavak könnyen félreérthetők, s talán egyesek azt vélik, hogy az Úr békétlenséget akar teremteni az emberek között a földön. Ha összevetjük a kijelentést a Máté szerinti változattal (vö. Mt 10,34), illetve ha megnézzük az evangélium eredeti nyelvét, akkor talán így kellene fordítani Jézus szavait: „Azt gondoljátok, azért jöttem, hogy erőszakkal békét teremtsek a földön? Mondom nektek, nem azt, hanem meghasonlást.” Jézus tanítása döntésre, állásfoglalásra készteti az embereket, s emiatt az emberek egymás ellen fordulhatnak.

Ez a fajta szembefordulás jól látható a világban és a kezdetektől fogva jelen van az egyházi közösségben is. Amikor Lukács megírja két művét, a keresztény közösség már megtapasztalja az üldözéseket. A külső veszély mellett a közösség belső gondjai is megjelennek, egyesekben alábbhagy a kezdeti buzgóság, a lelkesedés. Jézus tanításának felidézése hármas célt szolgál: egyrészt buzdítás, hogy a közösség tagjai tartsanak ki a hitben, másrészt megerősítés, hiszen az Úr előre beszélt arról, amit a közösség tagjai átélnek, harmadrészt pedig ígéret, hogy aki kitart a hitben, az üdvözülni fog.

Az Egyház története folyamán mindvégig megfigyelhető, hogy Jézus tanítása elkerülhetetlen módon szembeállítja egymással a jót és a rosszat, az igazságot és a hazugságot, az igazságosságot és az igazságtalanságot, a békét és az erőszakot, a Jézusban hívőket és a vele szembefordulókat. Jézus kijelentései akkor válnak drámaivá, amikor ezeket az értékeket, illetve hiányokat az egyik oldalon is és a másikon is emberek képviselik, hívők és nem hívők. A szavak összeütközése után következnek a cselekedetek.

A krisztusi tűz megtisztulást, megújulást hozhat az emberek számára. Erre a tűzre napjainkban nagy szüksége van a világnak és az Egyháznak. Igen, egyházi közösségünk is megújulásra szorul. A megújulást magamon érdemes kezdeni. Ha engem már megtisztított Krisztus tüze, akkor annak életet újító hatása tovább árad a közösség és annak tagjai felé.

A hitet, hitemet nem élhetem meg a világtól és az emberektől elszigetelten. Ennek nagyon egyszerűen az az oka, hogy a valódi hit cselekvésre ösztönöz, az embertársak felé gyakorolt jócselekedetekre. A másik oka pedig az, hogy a hit közösséget teremt. Közösséget Istennel és közösséget a felebaráttal. Az Egyház, mint közösség, azokat az embereket fogja össze, akiknek közös kincse a hit.

A hit életre váltása (tettekre váltása) nem azt jelenti, hogy cselekedeteink által akarjuk mindenáron kiharcolni magunknak az üdvösséget, hanem hogy Isten kegyelme a hit által gyümölcsöt hoz életünkben. Ezen a ponton érdemes tisztáznunk azt, hogy az Egyházhoz, mint Krisztus testéhez való tartozásunk nélkül nem hozhat gyümölcsöt hitünk, nem erősödhetünk a hitben, nem adhatjuk tovább meggyőződéssel a hitet és nem tehetünk hitelesen tanúságot hitünkről. Ha mindezeket mégis meg szeretnénk valósítani, hiszen nem is lehet más a célunk, mint ezek megvalósítása, akkor őriznünk kell a teljes közösséget az Egyházzal. Hitünknek tehát van egyéni és közösségi vonatkozása is, s ez utóbbi messze többet jelent, mint a hit együttes megvallását a közösségi istentisztelet, a szentmise alkalmával. Gyulladjon fel szívünkben az Egyház iránti szeretet tüze!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézusunk! Gyújtsd fel bennünk és minden ember szívében a szeretet tüzét! Szereteted tüze és fénye oszlassa el az aggodalmaskodás, a hitetlenség, a kételkedés, a békétlenség és a bűn sötétségét! Segíts, hogy megőrizzük és továbbadjuk másoknak is ezt a fényt! Segíts, hogy tovább sugározzuk a hit világosságát, a remény ki nem alvó lángját és a szeretet tüzét! Az általad megígért és elküldött Szentlélek tüze pünkösdkor átalakította és bátorsággal töltötte el az apostolokat. Alakíts át engem is! Tégy csodát velem is! Tégy engem is tüzes lelkűvé, hogy örömhíredet bátran hirdessem!

Egyszer gyermekeket vittek Jézushoz, hogy tegye rájuk kezét, és imádkozzék fölöttük. A tanítványok elutasították őket. Jézus azonban így szólt: „Hagyjátok csak a gyermekeket, és ne akadályozzátok meg őket, hogy hozzám jöjjenek, mert ilyeneké a mennyek országa!” Azzal rájuk tette kezét, majd továbbindult. Mt 19,13-15

Elmélkedés

Máté evangélista nagyon egyszerűen, röviden írja le Jézus találkozását a gyermekekkel. Abban a korban a gyermekek felügyelete, a róluk való gondoskodás, a velük való törődés az asszonyok feladata volt. Ebből kiindulva joggal állíthatjuk, hogy édesanyák vitték oda Jézushoz gyermekeiket és kérték számukra áldását.

A tanítványok azonban próbálták megakadályozni őket ezen igyekezetükben. Nem Mesterük biztonságát féltették, hanem csak egyszerűen a nyugalmát, zavartalan munkáját akarták biztosítani. Az ő magatartásuk, elutasításuk a kor felfogását tükrözi, miszerint a gyermekek ne érintkezzenek a felnőttekkel, ne zavarják a tanítót tevékenységében. Jézus nem tartja jónak ezt a vélekedést, ezért megengedi, hogy hozzá menjenek a gyermekek. Teljesíti az édesanyák kérését, kezét a gyermekekre teszi, s e kézrátétel imáját, áldását kísérő jel.

A mi Urunk a gyermekekre vonatkozóan kijelenti, hogy az ilyeneké a mennyek országa. A gyermekek alázatosak, tanulékonyak, elfogadóak és engedelmesek. A keresztény embernek, aki azt akarja, hogy éljen benne az Isten országa, szintén alázatot kell mutatnia, tanulékony lélekkel kell hallgatnia az isteni üzenetre, el kell fogadnia Isten akaratát és engedelmeskednie kell Istennek. Ezáltal válik Isten szeretett gyermekévé.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus! Te földi életed során hirdetted az örömhírt és meggyógyítottad a betegeket, akik gyógyulásukat kérték tőled. Tanításoddal és gyógyításaiddal jelenvalóvá tetted Isten irgalmát az emberek között. Megmutattad, hogy hatalmaddal képes vagy legyőzni a gonoszt s ezáltal megszabadítani az embereket. Segíts minden embert, hogy tanításodban felismerje a követendő utat! Segíts, hogy csodáid növeljék hitünket! Mutasd meg nekünk, Urunk a te szeretetedet, hogy abból táplálkozva kövessünk téged!

Azokban a napokban Mária útra kelt, és a hegyek közé, Júda egyik városába sietett. Belépett Zakariás házába, és köszöntötte Erzsébetet. Amikor Erzsébet meghallotta Mária köszöntését, szíve alatt megmozdult a magzat, és a Szentlélek betöltötte Erzsébetet. Hangos szóval így kiáltott: „Áldott vagy te az asszonyok között, és áldott a te méhednek gyümölcse? De hogyan lehet az, hogy Uramnak anyja látogat el hozzám? Mert íme, amikor fülembe csendült köszöntésed szava, örvendezve felujjongott méhemben a magzat! Boldog, aki hitt annak beteljesedésében, amit az Úr mondott neki!” Mária megszólalt: „Magasztalja lelkem az Urat, és szívem ujjong megváltó Istenemben! Mert tekintetre méltatta alázatos szolgálóleányát, lám, ezentúl boldognak hirdet engem minden nemzedék. Nagy dolgokat művelt velem a Hatalmas, szentséges az ő neve! Irgalma nemzedékről nemzedékre száll, mindazokra, akik félik őt. Nagyszerű dolgot tett karja ereje, széjjelszórta mind a gőgös szívűeket. Lesöpörte trónjukról a hatalmasokat, és felmagasztalta az alázatosakat. Az éhezőket elhalmozta minden jóval, de a gazdagokat elküldte üres kézzel. Felkarolta gyermekét, Izraelt, megemlékezve irgalmasságáról, amint atyáinknak megígérte: Ábrahámnak és utódainak mindörökre!” Mária ott maradt még körülbelül három hónapig, azután visszatért az otthonába. Lk 1,39-56

Elmélkedés

Felvétetett a mennyei dicsőségbe

Ma, Nagyboldogasszony napján Jézus édesanyjának, Máriának a mennybevételét ünnepeljük. Nem mennybemenetelről beszélünk itt, mint Jézus esetében, hiszen Mária nem a maga erejéből távozott a földi életből a mennybe, hanem a mindenható Isten vette fel őt a mennyországba. Ezt a fogalmi megkülönböztetést használja XII. Piusz pápa az 1950. november 1-jén írt, A legbőkezűbb Isten (Munificentissimus Deus) kezdetű apostoli rendelkezésében, amelyben a következőképpen szól a hittétel: „A szeplőtelen, mindenkor szűz Istenanya Mária, földi életpályája befejezése után testével, lelkével felvétetett a mennyei dicsőségbe.” Mária tehát a Mindenható Istennek köszönheti megdicsőülését. A hittétel másik érdekessége, hogy nem kívánja eldönteni azt az évszázadok óta nyitott kérdést, hogy vajon Mária meghalt-e vagy halál nélkül, más módon jutott fel a mennybe, ezért inkább „a földi életpályája befejezése után” kifejezést használja. Nem tudhatjuk ugyanis biztosan, hogy miként fejeződött be Jézus édesanyjának földi élete, hiszen erről az evangéliumok nem számolnak be. Azt azonban biztosan állíthatjuk, hogy élete a mennyországban teljesedett be.

XII. Piusz pápa abban a reményben hirdette ki Mária mennybevételének hitigazságát, hogy Mária élete és megdicsőülése erőt ad az embereknek életútjukon, megismerik az emberi élet igazi értékét s azt az isteni szándékot, amely az ember testét és lelkét egyaránt meg akarja dicsőíteni. A feltámadás ugyanis nem csupán a lelkünkre vonatkozik, hanem a testünkre is. Miként Jézusnak feltámadt a teste, s ahogyan Mária testestül-lelkestül a mennybe jutott, ugyanúgy a mi testünk is fel fog támadni az örök életre.

Mivel a Szentírásban nem találunk olyan részt, amelyben Mária életének végéről lenne szó, ezért a szentmise evangéliuma nem is szólhat erről. Az ünnepi evangéliumban Mária Erzsébetnél tett látogatásáról hallottunk. Két leendő édesanya találkozik. Erzsébet magasztos szavakkal köszönti Máriát, s köszöntéséből megtudjuk, hogy felismeri az őt meglátogató személyben a Megváltó édesanyját. Ezt követően Mária mond magasztaló imát, amelynek első részében egészen személyes hangon köszöni meg, hogy gyermeke születik, majd pedig mintegy az egész emberiség nevében mond hálát Isten üdvözítő tetteiért, amelyek közül a legfontosabb egyértelműen Isten Fiának, Jézusnak a világrajövetele.

Mária imájában érdemes odafigyelnünk az isteni irgalmasságra, amely kétszer is szerepel. „Irgalma nemzedékről nemzedékre száll, mindazokra, akik félik őt” – mondja Mária, majd pedig: „Felkarolta gyermekét, Izraelt, megemlékezve irgalmasságáról.” Máriának nincs szüksége az isteni irgalomra, mint megbocsátásra, hiszen ő Isten kegyelmének köszönhetően mentes volt a bűnöktől, nekünk azonban igenis szükségünk van az Isten megbocsátó irgalmára. Mária imája tehát azt a vigasztalást nyújtja nekünk, akik néha vagy talán sokszor is a bűn útjára tévedünk, hogy mindig számíthatunk Isten irgalmára. Irgalmasság nélkül, Isten megbocsátása nélkül aligha nyerhetnénk el az üdvösséget.

Isten nem a hatalmasokat vagy a gazdagokat veszi pártfogásába, hanem az alázatosakat és a szegényeket. Jézus nem ígért senkinek, sem édesanyjának, sem tanítványainak, de nekünk sem kényelmes életet. De azt megígérte, hogy a mennybe juthatunk, ha alázatosan tudjuk kérni Isten irgalmát és a nehézségek ellenére is kitartunk mellette. Mutasson nekünk utat és segítsen minket a mennybe felvett Szűzanya, hogy élethivatásunkat teljesítve mi is a mennyország dicsőségébe jussunk!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Azzal a szándékkal tekintünk édesanyádra, Szűz Máriára, hogy életében szemügyre vegyük mindazokat a lelki értékeket és kincseket, amelyek alkalmassá tették őt arra, hogy sikeresen megérkezzen abba a mennyei dicsőségbe, amelyet Isten minden ember számára készít s amely nekünk is a legfőbb célunk. Mária egész életét Isten szolgálatába állította és azt tette, amit saját hivatásaként megismert. Add, hogy mi is keressük, megtaláljuk, és mindig teljesítsük Istentől kapott földi hivatásunkat! Ugyanakkor mindannyian arra kaptunk meghívást tőled, hogy eljussunk a mennybe, az örök életre. Segítsen minket a mennyország felé édesanyádnak és a mi égi édesanyánknak pártfogása!

Abban az időben: Péter odament Jézushoz, és megkérdezte: „Uram, ha vétkezik ellenem testvérem, hányszor kell megbocsátanom neki? Talán hétszer?” Jézus így felelt: „Nem mondom, hogy hétszer, hanem hetvenszer hétszer. A mennyek országa olyan, mint amikor egy király el akart számolni szolgáival. Amikor elkezdte, odahozták egyik adósát, aki tízezer talentummal tartozott. Mivel nem volt miből megfizetnie, az úr megparancsolta, hogy adják el őt, a feleségét, a gyermekeit, és mindenét, amije csak van, és így törlessze adósságát. De a szolga leborult előtte, és úgy kérlelte: Légy türelemmel irántam, mindent megfizetek. Az úr szíve megesett a szolgán: szabadon bocsátotta őt, sőt még az adósságát is elengedte. A szolga kiment, és találkozott egyik szolgatársával, aki neki száz dénárral tartozott. Elkapta és fojtogatni kezdte: Add meg, amivel tartozol! Szolgatársa térdre hullott előtte, és kérlelte: Légy türelmes irántam, mindent megfizetek! De ő nem engedett, hanem ment, és börtönbe vetette, míg meg nem fizeti tartozását. Amikor szolgatársai látták a történteket, nagyon elszomorodtak. Elmentek és elbeszélték uruknak. Akkor az úr magához hívatta őt, és így szólt hozzá: Te, gonosz szolga! Amikor kérleltél, én minden tartozásodat elengedtem neked. Nem kellett volna neked is megkönyörülnöd szolgatársadon, mint ahogy én megkönyörültem rajtad? És az úr nagy haraggal átadta őt az őröknek, míg meg nem fizet mindent, amivel tartozik. Az én mennyei Atyám is így tesz veletek, ha tiszta szívből meg nem bocsát mindegyiktek a testvérének.” Amikor Jézus ezt a tanítását befejezte, elindult Galileából, és Júdea vidékére ment a Jordánon túlra. Mt 18,21 – 19,1

Elmélkedés

Jézus példabeszéde nagyon szemléletesen mutatja be, hogy az ember könnyen vár megbocsátást saját vétkeire, ugyanakkor késedelmes abban, hogy ő bocsásson meg másoknak. A szívtelen szolga esete azt mutatja, hogy mennyire könyörtelen tud lenni az, aki nem értékeli a felebarátja részéről felé megmutatkozó megbocsátást.

Az a tény, hogy Isten mindig kész megbocsátani nekünk, bűnös embereknek, azt igazolja, hogy a szeretet erősebb a bűnnél. Az isteni szeretet és irgalmasság akkor válik bennünk a leghatékonyabbá, ha egyértelműen elfordulunk az elkövetett bűnöktől, megbánjuk és megvalljuk azokat, miközben elhatározzuk, hogy a jó útra térünk és igyekszünk többé nem megbántani Istent. Isten irgalma azonban senkiben se ébresszen könnyelműséget! Nem követhetünk el bűnöket úgy, hogy közben azt hangoztatjuk: Majd Isten úgyis megbocsátja azokat!

Bűneinkkel nemcsak Istent tudjuk megbántani, hanem embertestvéreinket is. Itt szintén érvényes, hogy a szeretet erősebb a bűnnél. Az általam gyakorlandó szeretetnek is erősebbnek kell lennie a másik ember által elkövetett bűnnél. Ugyanakkor az embertársam által gyakorolt és megbocsátásban megnyilvánuló szeretetnek is erősebbnek kell lennie az én bűnömnél. Az isteni irgalom megtapasztalása minket is a megbocsátásra nevel.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Hisszük, hogy a megszentelt kenyér, a te testeddé átváltoztatott kenyér, a te valóságos jelenléted ebben a kenyérben teszi a templomot otthonunkká és a szentmisét igazi ünneppé számunkra. A veled való bensőséges találkozás a szentáldozásban megújítja életünket. Köszönjük, hogy e kenyérben önmagadat adod nekünk. A szentáldozás azt jelenti számunkra, hogy kifejezzük hitünket: te valóságosan jelen vagy az átváltoztatott kenyérben, és a te közösségedhez, az Egyházhoz tartozunk. Újítsd meg a mi életünket azáltal, hogy bennünk élsz!

Jézus egy alkalommal így oktatta tanítványait: Ha testvéred vétkezik ellened, menj, és figyelmeztesd őt négyszemközt! Ha hallgat rád, megnyerted testvéredet. Ha azonban nem hallgat rád, vigyél magaddal egy vagy két társat, hogy kettőnek a tanúbizonysága vagy háromé tanúsítsa a dolgot. Ha rájuk sem hallgat, mondd meg a hívek közösségének! Ha a hívek közösségére sem hallgat, vedd úgy, mintha pogány volna vagy vámos. Bizony, mondom nektek: Amit megköttök a földön, meg lesz kötve a mennyben is, és amit feloldotok a földön, fel lesz oldva a mennyben is. És bizony, mondom nektek: Ha ketten közületek valamiben egyetértenek a földön, és úgy kérik, megkapják azt mennyei Atyámtól. Mert ahol ketten vagy hárman összejönnek az én nevemben, ott vagyok közöttük. Mt 18,15-20

Elmélkedés

A közösség életét irányító szabályokat fogalmaz meg Jézus. Az Úr szájából elhangzó kijelentések arra utalnak, hogy az evangélium megírásának idején, azaz néhány évtizeddel a Krisztus-eseményt követően már vannak keresztény közösségek, s ezek élete nem mentes a nézeteltérésektől. A krisztusi közösség tagjai az életszentségre törekszenek, de nem szentek, ők is követnek el hibákat, bűnöket. Jézus tanácsai arra vonatkoznak, hogy az ilyen helyzetekben miként kell viselkedni, szem előtt tartva a másik javulását.

A tanítás így kezdődik: „ha testvéred vétkezik ellened.” Úgy tűnik, hogy itt két személy közti esetről, sértésről, bűnről van szó. Néhány régi Szentírásban viszont hiányzik az „ellened” szó, tehát általánosabb a megfogalmazás, azaz a sértés, a bűn nem konkrétan egy másik személyt érint, hanem akár többeket, a közösséget is. Mindez jobban illeszkedik abba a sorozatba, amit Máté evangélista összefoglal a közösség életére vonatkozóan, s ennek fényében jobban érthető az is, hogy miért tartozik a vitás kérdés eldöntése a közösség illetékességébe.

Személyes bűneinknek van közösségi vonatkozása is, mert azok rossz fényt vetnek a közösségre, az Egyházra, amelyhez tartozunk. Fogadjuk el a közösség tagjainak szeretetteljes figyelmeztetését!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Te több alkalommal megjelentél apostolaidnak s élőként, feltámadt testedben mutatkoztál meg előttük. Az ő hitüknek a veled való személyes találkozás volt az alapja. Apostolaid azzal váltak a feltámadás tanúivá és bátor hirdetőivé, hogy személyesen találkozhattak veled, a Feltámadottal. Segíts megértenünk halálod és dicsőséges feltámadásod titkát, hogy mi is tanúid lehessünk! Kereszthalálod magában hordozta bűneinket, feltámadásod pedig magában hordozta a bűntől való megszabadulásunkat. Adj bocsánatot bűneikre!

A tanítványok egyszer ezzel a kérdéssel fordultak Jézushoz: „Mit gondolsz, ki a legnagyobb a mennyek országában?” Erre Jézus odahívott egy gyermeket, közéjük állította, és így szólt: „Bizony, mondom nektek: ha meg nem változtok, és nem lesztek olyanok, mint a gyermekek, nem mentek be a mennyek országába. Aki tehát olyan kicsinnyé lesz, mint ez a gyermek, az a legnagyobb a mennyek országában. Aki pedig befogad egy ilyen gyermeket az én nevemben, az engem fogad be. Vigyázzatok, meg ne vessetek egyet sem e kicsinyek közül! Mondom nektek: Angyalaik az égben szüntelenül látják mennyei Atyám arcát. Mit gondoltok? Ha valakinek száz juha van, s egy elkóborol közülük, nem hagyja-e ott a kilencvenkilencet a hegyoldalon, és nem megy-e, hogy megkeresse az eltévedtet? Ha aztán szerencsésen megtalálja, bizony, mondom nektek: Jobban örül annak, mint az el nem tévedt kilencvenkilencnek. Éppen így mennyei Atyátok sem akarja, hogy csak egy is elvesszen e kicsinyek közül.” Mt 18,1-5. 10. 12-14

Elmélkedés

A gyerekek egyik legkedvesebb bibliai elbeszélése a kis Sámuel története. Megható, amikor hallotta az Úr hívó szavát, de még nem ismerte fel, hogy ki szólítja. Gyermekként egy felnőttől kért tanácsot, hogy mit tegyen, ha ismét hívja őt az ismeretlen hang. Isten még egy gyermeket is megszólíthat, neki is szerepet adhat az üdvtörténetben. Szeretettel fordul a gyermekekhez, akiket a felnőttek sokszor lenéznek, lekezelnek. Gyermekek iránti szeretete akkor érte el tetőpontját, amikor gyermekként született e világra. Ő felnőttként is a gyermekek barátja maradt, figyelemmel, szeretettel fordult feléjük.

Sőt, a gyermekek engedelmességét és alázatosságát példaként állítja tanítványai elé, akik arról kérdezik őt, hogy ki a legnagyobb a mennyek országában. A gyermeki lelkület azért lehet példa, mert a mennybe jutás esetében nem uralkodási vágyból eredő nagyságról van szó, hanem a lelki nagyságról.

Ezt követően Jézus az elveszett bárányról és az azt kereső és hazavivő pásztorról szóló hasonlattal rávilágít arra, hogy a mennybe jutás nem csupán az ember vágya, hanem a mennyei Atyáé is. Isten minden ember üdvösségét szeretné. Utánunk jön, ha bűneink miatt eltávolodunk tőle, és megkeres minket.

Mennyire tudtam megőrizni az istengyermekség lelkületét, amelyben részesültem keresztelésemkor? Mennyire vágyom arra, hogy mindig mennyei Atyám közelében legyek?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Te azt kéred tőlünk, hogy a szeretet gyakorlásában ne álljunk meg jóakaratú felebarátainknál, hanem még az ellenfeleinket, a rosszakaróinkat is szeressük, mindazokat, akik ellenségesen viselkednek velünk vagy bántalmaznak minket. Ez annak a jele, hogy az emberi könyörtelenség helyett az Atyától tanult irgalmasság győzhessen bennünk. Egyedül a szeretetből fakadó megbocsátás következetes gyakorlása képes legyőzni a rosszindulatot. Taníts minket, Urunk, az őszinte, szívből jövő megbocsátásra!

Galileai útjuk során Jézus ezt mondta tanítványainak: „Az Emberfiát az emberek kezébe fogják adni. Megölik őt, de harmadnapra feltámad.” Erre a tanítványok igen elszomorodtak. Amikor Kafarnaumba érkeztek, az adószedők Péterhez fordultak, és megkérdezték: „A ti Mesteretek nem fizet templomadót?” – „De igen” – felelte. Amikor belépett a házba, Jézus megelőzte őt kérdésével: „Mit gondolsz, Simon, a földi királyok kitől szednek vámot vagy adót, fiaiktól vagy az idegenektől?” „Az idegenektől” – felelte Péter. Erre Jézus így szólt: „A fiak tehát mentesek. De hogy meg ne botránkoztassuk őket, menj ki a tóra, vess horgot, és az első halat, amelyik ráakad, húzd ki! Nyisd ki a száját: találsz benne egy pénzdarabot. Vedd ki és add oda nekik értem és érted!” Mt 17,22-27

Elmélkedés

Amikor Jézus első alkalommal jövendölte meg tanítványainak a rá váró szenvedést (vö. Mt 16,21-23), kijelentése Péter apostol tiltakozását váltotta ki, aki ezt mondta: „Isten ments, Uram! Ez nem történhet veled!” (Mt 16,22).

Szenvedésének és halálának második megjövendölésekor, amit a mai evangéliumban olvasunk, ezt mondja Jézus: „Az Emberfiát az emberek kezébe fogják adni. Megölik őt, de harmadnapra feltámad” (Mt 17,22). Szavai hallatára elszomorodtak tanítványai, mert nem értik, hogy akkor miként fog megvalósulni Krisztus uralma.

Valamivel később Jézus harmadszor is beszél nekik a reá váró sorsról, haláláról és feltámadásáról (vö. Mt 20,17-19), de sors helyett helyesebb volna inkább az Atya tervének, üdvözítő szándékának megvalósulásáról beszélnünk. Ekkor ismét az apostolok értetlenségével találkozunk, akik arról kezdenek el maguk között vitatkozni, hogy ki ülhessen majd Jézus dicsőséges trónja mellett, amikor uralma megvalósul. Mindhárom alkalommal azt látjuk, hogy az apostolok értetlenül fogadják mindazt, amiről Mesterük beszél. Nem értik meg, hogy miként egyeztethető össze a szenvedés és a halál Jézus messiási dicsőségével, ekkor ugyanis még nem tudják, hogy mit jelent a feltámadás.

Jézus feltámadásban megmutatkozó dicsősége hitünk lényeges eleme. Ha hiszünk Jézus szenvedésének értelmében és hiszünk megváltó halálában, akkor higgyünk üdvösségszerző feltámadásában is!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Feltámadt Urunk, Jézus Krisztus! A te feltámasztásod a halálból a mennyei Atya cselekedete. Ő ajándékozott neked új életet. Még a halál, önként és engedelmességből vállalt kereszthalálod sem szakíthatott el téged Atyádtól. A kereszten átélted a tőle való elszakítottságot, feltámadásod pillanatában pedig átélted, hogy újra együtt vagy az Atyával. Hisszük, hogy az Atyának hatalma van ahhoz, hogy minket is feltámasszon majd a halálból, mert azt szeretné, hogy örökké vele éljünk. Tégy minket a feltámadás tanújává és hirdetőjévé!

Abban az időben Jézus így szólt tanítványaihoz: „Csípőtök legyen felövezve, kezetekben pedig égő gyertya legyen. Hasonlítsatok az olyan emberekhez, akik urukra várnak, hogy mihelyt megérkezik a menyegzőről és zörget, rögtön ajtót nyissanak neki. Boldogok azok a szolgák, akiket uruk megérkezésekor ébren talál. Bizony mondom nektek, felövezi magát, asztalhoz ülteti őket, körüljár és felszolgál nekik. És ha a második vagy a harmadik őrváltáskor érkezve is így találja őket, boldogok azok a szolgák. Gondoljátok meg: ha tudná a házigazda, hogy melyik órában jön a tolvaj, nem engedné betörni házába. Éberen várjátok tehát az Emberfiát, mert eljön abban az órában, amikor nem is gondoljátok.” Lk 12,35-40

Elmélkedés

Legyetek éberek!

Jézus példabeszédet mond a virrasztó szolgákról, akik arra várnak, hogy uruk megérkezzen. „Csípőtök legyen felövezve, kezetekben pedig égő gyertya legyen” – olvassuk szavait a mai evangéliumban. Az első kép, a felövezett csípővel való várakozás az Egyiptomból való szabadulás eseményét idézi fel, amikor a kivonulás előtti éjszaka felövezve, útra készen kellett várakozniuk a zsidóknak. Nem kényelmesen asztalhoz ülve, hanem indulásra készen fogyasztották el a húsvéti bárányt és ételeket. A másik kép, az égő gyertya szintén a készenlétre utal. A hazatérő urat nem sötétbe borult ház fogadja, amelyben már mindenki alszik, hanem ébren várják jövetelét a szolgák. Az aludni szándékozó ember még jóval az elalvás előtt eloltja lámpáját. Aki viszont ébren akar maradni, ébred akarja várni a hazatérő urat, az égve hagyja lámpáját, gyertyáját. A szolgáknak szüntelenül készen kell állniuk, mert nem tudják előre, mikor fog megérkezni az úr, aki a hűségesen várakozókat megjutalmazza. Az áldozat a szolgák részéről valóban nagy, de a jutalom is nagy mértékű, olyan amire nem is számítanak. A példázat arra emlékeztet minket, hogy az Emberfia végső eljövetele váratlanul és meglepetésszerűen fog bekövetkezni. A példázatban említett szerepcsere, azaz hogy az úr szolgálja ki az ő szolgáit a földi viszonyok között elképzelhetetlen, de nem is erre vonatkozik, hanem az Emberfiára, Jézus Krisztusra, aki földi élete során sokféle módon példát adott arra, hogy nem uralkodni, hanem szolgálni akar.

Jézus jelképes beszéde jól szemlélteti, hogy a lelki éberségről, várakozásról és készületről van szó. A hit, a remény és a szeretet a mi lelkünk égő mécsei, amelynek lángját őriznünk kell.

Az állandó várakozás állapotában élünk. Nem láthatjuk még színről színre Istent, hanem várjuk a vele való találkozást. Oktalanság volna részünkről, ha azt gondolnánk, hogy nem kell vele találkoznunk, és nem kell számot adnunk neki életünkről. Érdemes készülnünk a találkozásra, mert a számadás nem marad el. Ha jócselekedeteinkkel segítünk embertársainknak és megdicsőítjük Istent, akkor jutalomra, örök üdvösségre számíthatunk. Talán jobban megértjük az éber várakozás fontosságát, ha felidézzük Jézus szenvedésének kezdetét, azt az órát, amikor nagycsütörtök este kimegy apostolaival az Olajfák hegyére, hogy közösen virrasszanak és imádkozzanak. Miközben Jézus imádkozik és vérrel verítékezésével elkezdődik szenvedése, az apostolok elalszanak. Nem tudnak Jézussal együtt virrasztani. Az Úr többször is odamegy hozzájuk, felébreszti őket, s kéri, hogy virrasszanak vele, de ők újra és újra elalszanak. Jézus viszont nem hunyja álomra szemét, hanem imádkozik, egészen addig, amíg meg nem érkeznek a katonák, akiket elfogására küldtek. Jézus virrasztását érdemes összehasonlítanunk a mi készenlétünkkel. Vajon tudunk-e vele együtt imádkozni? Vagy inkább elalszunk az apostolokkal? Jézus számára ebben az órában a virrasztás az Atyára való odafigyelést jelentette és a neki való engedelmességet. „Ne az én akaratom legyen meg, hanem a Tiéd” (Lk 22,42) – mondja Jézus a mennyei Atyának. Ebből könnyen levonhatjuk a tanulságot: a lelki éberség és készület a mi számunkra is az Istenre való figyelést jelenti. Az ő akaratát akarom megismerni, és annak akarok engedelmeskedni.

Jézus egy örömteli eseményt, egy menyegzőt, egy lakodalmat említ a mai evangéliumban. Várakozásunkat jellemezze az öröm! Az öröm, amely tudja, hogy kire vár, s amely mindig bízik abban, hogy hamarosan elérkezik a találkozás pillanata.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Nagylelkűségedet csodáljuk az Oltáriszentségben, amelyben titokzatos módon jelen vagy és magadat adod nekünk. Mély hálát érzünk irántad, hiszen te egészen egyszerű módon, megtört kenyérben adod magadat nekünk. Egyszerű módon adsz lehetőséget arra, hogy veled egyesüljünk. Irántad való szeretetünk jeleként veszünk téged magunkhoz. Hisszük, hogy valóságosan és maradandó módon jelen vagy az Oltáriszentségben. Hisszük, hogy a szentáldozás átváltoztató találkozás: a te szent testeddé átváltozott kenyér átváltoztat, átalakít minket. Azért járulunk szentáldozáshoz, hogy magunk is Krisztus testévé váljunk. Változtass, alakíts át minket, hogy áldozattá váljunk és neked ajánljuk életünket!

Jézus így tanított az utolsó vacsorán: „Amint engem szeret az Atya, úgy szeretlek én is titeket. Maradjatok meg az én szeretetemben! Ha megtartjátok parancsaimat, megmaradtok szeretetemben, ahogy én is megtartottam Atyám parancsait, és megmaradok az ő szeretetében. Ezeket azért mondtam nektek, hogy az én örömöm legyen bennetek, és örömötök ezzel teljes legyen. Az az én parancsom, hogy szeressétek egymást, amint én szerettelek titeket! Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint annak, aki életét adja barátaiért. Ti barátaim vagytok, ha megteszitek, amit parancsolok nektek. Nem mondalak titeket többé szolgának, mert a szolga nem tudja, mit tesz az ura. Barátaimnak mondalak benneteket, mert mindazt, amit hallottam Atyámtól, tudtul adtam nektek. Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket; és arra rendeltelek, hogy elmenjetek és gyümölcsöt hozzatok: maradandó gyümölcsöt. Bármit kértek az Atyától az én nevemben, megadja nektek. Azt parancsolom nektek, hogy szeressétek egymást!” Jn 15,9-17

Elmélkedés

Az emberi kapcsolatok egyik legszebb formája a barátság. Talán az önzetlenség és a személyes érdekek háttérbe szorítása miatt értékes számunkra az igazi barát. A barátságban megmutatkozik továbbá a bizalom és a hűség, amelyek hosszú távra megalapozzák két személy ilyen kapcsolatát. Mindezek olyan pozitív tulajdonságok, amelyek nem csupán két ember, két barát kapcsolatára jellemzőek, hanem Isten és az ember kapcsolatára is. Jézus ezért nevezi barátainak a tanítványait, s mindazokat, akik a szeretet parancsa szerint élnek. Szavai nekünk is szólnak: „Ti barátaim vagytok, ha megteszitek, amit parancsolok nektek.” E kijelentést valójában felszólításként is értelmezhetjük: Legyünk Jézus barátai! Tegyük meg, amit kér tőlünk! Éljünk parancsa, a szeretet törvénye szerint!

Nagyon figyelemreméltó, hogy az Úr nem csak apostolaira, tanítványaira és követőire tekint barátként, hanem a bűnösökre is. Többször hangsúlyozta, hogy küldetése hozzájuk is szól, nekik is hirdeti az örömhírt, a bűnök bocsánatát. Tehát minden embert barátjának tekint, jókat és rosszakat egyaránt. Saját küldetéséről ezt mondja: „Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint annak, aki életét adja barátaiért.” Ő mindenkinek a Megváltója, mindenkiért meghalt a kereszten, halálakor igazolódott be szavainak igazsága és jelentősége.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus! A dicsőség fényében állsz előttünk, s feltárod isteni dicsőségedet. Nem kellett neked a világ mulandó dicsősége és határozottan visszautasítottad a sátán által kínált hamis dicsőséget. A reád váró dicsőség látványa megerősít bennünket a hitben, erőt ad a mindennapi kereszthordozáshoz és reményt ad számunkra, hogy feltámadunk az örök életre. Ne engedd, hogy belefeledkezzünk evilági teendőinkbe és mulandó dolgok után vágyakozzunk! Segíts minket, hogy észrevegyük az örök értékeket és mindig szemünk előtt tartsuk végső célunkat, az üdvösséget!

Egy alkalommal Jézus így szólt tanítványaihoz: Ha valaki követni akar engem, tagadja meg magát, vegye föl keresztjét, és kövessen! Mert mindaz, aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt; és aki énérettem elveszíti életét, megtalálja azt. Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de a lelke kárt szenved? Mit is adhatna az ember cserébe saját lelkéért? Az Emberfia pedig el fog jönni Atyjának dicsőségében, angyalai kíséretében, és megfizet mindenkinek tettei szerint. Bizony, mondom nektek: Az itt állók közül néhányan nem halnak meg, amíg meg nem látják az Emberfiát, amint eljön országában. Mt 16,24-28

Elmélkedés

Miután Jézus előre megjövendölte szenvedését és halálát, Máté evangélista összegyűjti azokat a mondásokat, amelyekben a mi Urunk arra tanít, hogy tanítványainak is ugyanaz a sorsa, mint az övé. Mondanivalóját a következő kijelentés nagyon találóan foglalja össze: „Ha valaki követni akar engem, tagadja meg magát, vegye föl keresztjét, és kövessen!” A tanítványi élet három mozzanata fogalmazódik meg ebben a mondatban.

Elsőként az, hogy ha valaki Krisztus tanítványa akar lenni, az bizonyos szakítást jelent korábbi életével, életmódjával. Megtagadni önmagunkat azt jelenti, hogy háttérbe szorítjuk saját elképzeléseinket, hogy egyre jobban tudjunk azonosulni Isten akaratával. Megtagadni önmagunkat azt jelenti, hogy bűnös vágyainknak határt szabunk és minden erőnkkel törekszünk az életszentségre. Megtagadni magunkat azt jelenti, hogy Krisztus növekszik bennünk.

A második elem a kereszthordozás. Jézus nem titkolja, hogy követése nem könnyű, de vállalni kell a nehézségeket, a szenvedéseket, s ő segíteni fog nekünk a kereszthordozásban.

Harmadszor pedig a követés parancsa hangzik el. Így is mondhatnánk: Élj krisztusi módon! Keresd mindig Isten akaratát és engedelmeskedj az Atyának! Szolgáld Istent és segítsd embertársaidat! Sugározd szüntelenül a szeretetet!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Minden alkalommal, amikor a szentmisében felidézzük az utolsó vacsora eseményét és minden alkalommal, valahányszor a te keresztedre emeljük tekintetünket, a te szüntelenül megújuló és megnyilvánuló isteni szeretetedre gondolunk. Ez segítsen minket a szeretetben való állandó megújulásban! A te szereteted jele az a kenyér, amelyben önmagadat adod nekünk. A te jelenléted teszi különlegessé e kenyerünket, amely szándékod és rendelésed szerint mindennapi lelki táplálékunk. Segíts minket, hogy szeretetedet továbbsugározzuk környezetünkre és a te minden ember felé megnyilvánuló szereteted igaz tanúi legyünk!

Abban az időben: Amikor Jézus Fülöp Cezáreájának vidékére ért, megkérdezte tanítványaitól: Kinek tartják az emberek az Emberfiát? Ezt válaszolták: Van, aki Keresztelő Jánosnak, van, aki Illésnek, mások Jeremiásnak vagy valamelyik prófétának. Ő tovább kérdezte őket: Hát ti, kinek tartotok engem? Simon Péter válaszolt: Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia. Erre Jézus azt mondta neki: Boldog vagy, Simon, Jónás fia, mert nem a test és a vér nyilatkoztatta ki ezt neked, hanem az én mennyei Atyám. Ezért mondom neked, hogy te Péter vagy, és én erre a sziklára építem Egyházamat, s a pokol kapui nem vesznek erőt rajta. Neked adom a mennyek országának kulcsait: Amit megkötsz a földön, meg lesz kötve a mennyben is, és amit feloldasz a földön, fel lesz oldva a mennyben is. Akkor lelkére kötötte a tanítványoknak, el ne mondják senkinek, hogy ő a Messiás. Ettől kezdve Jézus többször felhívta tanítványai figyelmét arra, hogy neki Jeruzsálembe kell mennie, sokat kell szenvednie a vénektől, a főpapoktól és az írástudóktól; megölik, de a harmadik napon feltámad a halálból. Erre Péter félrevonta őt, és óva intette: Isten ments, Uram! Ez nem történhet veled! Mire ő Péterhez fordult: Távozz tőlem, sátán! Botránkoztatsz, mert nem az Isten ügyére van gondod, hanem az emberekére! Mt 16,13-23

Elmélkedés

Jézus megjövendöli szenvedését és saját haláláról beszél tanítványainak, ami Jeruzsálemben vár rá. Ez az első alkalom amikor erről beszél nekik, majd a későbbiekben még kétszer kerül elő a téma. A Mesterre váró szenvedések hallatán Péter apostol, aki ezt megelőzően vallotta meg hitét Jézus iránt, most így fejezi ki nemtetszését: „Isten ments, Uram! Ez nem történhet veled!” Ne csodálkozzunk szavain, még akkor sem, ha azok emberi gondolkodásáról tanúskodnak, illetve arról, hogy nem ismeri, nem érti, nem fogadja el Isten szándékát. Az Úr szenvedésének és halálának ténye, valamint az emberi szenvedések látványa napjainkban is, mint minden korban megosztja az embereket. Egyesek kitartanak Jézus mellett hűségben, továbbra is hitvalló és tanúságtevő módon élnek, míg mások elfordulnak tőle, mert talán nem kívánják elfogadni életükben a szenvedést. A betegség, a szenvedés valóban próbatételt jelent az ember számára, a hit, az Isten iránti bizalom próbatételét.

Nem könnyű elfogadni Isten szándékait akkor, amikor az értelmetlennek tűnik számunkra. Márpedig a szenvedést sokan tartják értelmetlennek. Krisztus szenvedése azt mutatja, hogy mégis lehet értékes. Az ő szenvedése és halála a megváltást hozta meg számunkra. Ehhez hasonlóan a szenvedések türelmes hordozása és azok felajánlása érdemszerző lehet számunkra. Ha Krisztussal szenvedünk, dicsőségének is részesei leszünk.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Te azt ajánlod tanítványaidnak és minden követődnek, hogy az Istenben való gazdagodásra törekedjenek. Ugyanezt tanítod nekünk is. Elismerjük, hogy hiába van rengeteg pénzünk, valójában végtelenül szegények vagyunk, ha a lelki értékeket semminek tekintjük. Hiába gondoljuk magunkat gazdagnak, ha közben nincs szükségünk rád. Hiába gyűjtögetjük és nézegetjük földi kincseinket és javainkat, mert a gazdagság elvakít minket, és nem látjuk meg a szükséget szenvedő embereket. Segíts minket, Urunk, hogy ne az anyagi javakban, hanem az isteni gondviselésben bízzunk! Segíts minket a lelki kincsek gyűjtésében, a jócselekedetek gyakorlásában!

Abban az időben: Jézus kiválasztotta Pétert, Jánost és Jakabot, és fölment velük a hegyre imádkozni. Míg imádkozott, arca teljesen átváltozott, ruhája pedig hófehéren ragyogott. S íme, két férfi beszélgetett vele: Mózes és Illés. Megdicsőülten jelentek meg, és haláláról beszélgettek, amelyet Jeruzsálemben kell majd elszenvednie. Pétert és társait elnyomta az álom. Amikor fölébredtek, látták dicsőségét és a mellette álló két férfit. Azok már épp menni készültek. Péter akkor így szólt Jézushoz: „Mester, jó nekünk itt lennünk! Hadd csináljunk három sátrat: neked egyet, Mózesnek egyet és Illésnek egyet.” Nem tudta ugyanis, hogy mit mondjon. Közben felhő támadt, és beborította őket. A felhőben félelem szállta meg őket. A felhőből szózat hallatszott: „Ez az én választott Fiam, őt hallgassátok”. Miközben a szózat hangzott, Jézus ismét egyedül volt. Ők pedig hallgattak, és senkinek sem árultak el semmit abból, amit láttak. Lk 9,28b-36

Elmélkedés

Urunk színeváltozásának eseményét olvassuk az evangéliumban. Nem lehet Jézus minden tanítványa tanúja ennek a különleges eseménynek, de még az apostolok sem mindannyian. Csupán a három kiválasztott apostol, Péter, Jakab és János megy fel Jézussal a hegyre. A színeváltozást jelképes szavakkal írja le az evangélista: Jézus „arca ragyogni kezdett, mint a nap, a ruhája pedig vakító fehér lett, mint a fény.” Azt jelzik a kifejezések, hogy Jézus feltárja előttük istenségének titkát, megmutatja számukra legalább egy kis időre isteni dicsőségét. Az isteni dicsőségben ragyogó Krisztussal az ő feltámadása után fognak majd találkozni újra a kiválasztottak, de addig hallgatniuk kell látomásszerű élményükről.

A leírás több eleme is azt jelzi, hogy isteni kinyilatkoztatásról van szó. A színeváltozás egy hegyen történt. A hegy mindig Isten jelenlétének a helye, ahol megmutatja, feltárja magát az embereknek, gondoljunk csak arra, hogy a szövetségkötéskor Isten a Sínai-hegyen adta törvényeit Mózesnek, illetve a választott népnek. A felhő szintén Isten jelenlétét jelzi, hiszen a bibliai hagyományban többször is előfordul, hogy Isten felhőből szól az ő szolgáinak, amely felhő elrejti őt. A színeváltozáskor elhangzó mennyei hang megismétli, ami Jézus megkeresztelkedésekor is elhangzik: „Ez az én választott Fiam, őt hallgassátok.”

Az esemény üzenetét így foglalhatjuk össze: Ha Jézusra hallgatva készek vagyunk felvenni és hordozni életünk keresztjét, akkor dicsőségében is részesedni fogunk a feltámadás által.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Istenünk, irgalmas Atyánk! Hisszük, hogy a szeretet erősebb a bűnnél. A tőled tanult szeretet vezet bennünket a törekvésben, hogy békében éljünk veled, a mi Atyánkkal és embertársainkkal. Irgalmas jóságod és megbocsátó szereteted legyen példa számunkra, hogy mindig készek legyünk szeretetből, tiszta szívvel megbocsátani. Taníts minket igazi nagylelkűségre!

Amikor (a kenyérszaporítás után) mindnyájan ettek és jóllaktak, Jézus mindjárt megparancsolta tanítványainak, hogy szálljanak csónakba, menjenek át előtte a túlsó partra, miközben ő elbocsátja a tömeget. Amint elbocsátotta az embereket, fölment a hegyre, hogy egyedül imádkozzék. Közben beesteledett, és ő ott volt egymagában. A csónak pedig már jó pár stádiumnyira eltávolodott a parttól. Hányták-vetették a hullámok, mert ellenszél fújt. Éjszaka a negyedik őrváltás idején Jézus elindult feléjük a víz színén járva. Amikor észrevették, azt hitték, hogy kísértet, és rémületükben felkiáltottak. De Jézus azonnal megszólította őket: „Bátorság! Én vagyok! Ne féljetek!” Erre Péter odaszólt neki: „Uram, ha te vagy az, parancsold meg, hogy hozzád menjek a vízen!” Ő azt mondta: „Jöjj!” Péter ki is szállt a csónakból, elindult a vízen, és ment Jézus felé. De az erős szél láttán megijedt, és merülni kezdett. Felkiáltott: „Ments meg, Uram!” Jézus nyomban kinyújtotta kezét, megfogta őt, és így szólt hozzá: „Te kicsinyhitű, miért kételkedtél?” Amikor beszálltak a bárkába, a szél elállt. A csónakban levők pedig leborultak előtte, és így szóltak: „Te valóban az Isten Fia vagy!” Akkor átkeltek a tavon, és Genezáret földjénél értek partot. Annak a helynek a lakói felismerték Jézust, hírét vitték az egész környéken. Eléje hoztak minden beteget, és kérték, hogy legalább ruhája szegélyét érinthessék. És akik csak hozzáértek, mind meggyógyultak. Mt 14,22-36

Elmélkedés

A mai evangéliumi történet egy csodát ír le. Mialatt Jézus egyedül imádkozik, az apostolok elindulnak, hogy átkeljenek a tó túlsó partjára. Az erős hullámzással küzdve egyszer csak észreveszik, hogy Mesterük a vízen járva közeledik feléjük. A vihar lecsendesítésének történetéből (vö. Mk 4,35-41) tudjuk, hogy a víz sokszor azokat a gonosz erőket jelképezi, amelyek az ember életére törnek. Jézus nem engedi, hogy az emberen eluralkodjék a félelem vagy legyőzze a halál. Azért tudja életünket megmenteni, mert uralkodni tud a természet erőin és a gonosz lelkek felett. Ezt jelképezi az, hogy a víz tetején képes járni.

Figyeljünk az emberi viselkedés változásaira a történetben! Nagy az ellentét a Jézust megpillantó tanítványok félelme és aközött, hogy kiszállva a csónakból az Úr előtt leborulva hitvallást tesznek. Péter magatartásában szintén észrevehető a fordulat, de ellentétes irányban. Kezdetben rendkívüli bátorsága és lobbanékony szeretete jeleként képes a vízen járni, de később süllyedni kezd, mert a kicsinyhitűség felülkerekedik rajta.

A hit és a kételkedés, a remény és a reményvesztettség, a szeretet erőssége és gyengesége állandóan váltakozik bennünk. Biztonságot jelent számunkra, ha az Egyház közösségéhez tartozunk. Amikor az Egyház hajójából kilépünk az ismeretlen és bizonytalan világba, rögtön sebezhetőkké válunk. Törekszem-e a biztonságra? Erősödik-e hitem?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus! A te nevedben gyűlünk össze vasárnaponként a templomban, hogy szavadat hallgassuk és részesedjünk áldozatodban. Mindkettő kincs és forrás számunkra. Együtt keressük az Isten országát és közösen építjük azt. Örömhíred alakítson minket élő közösséggé, amely hirdeti tanításodat. Örömhíred minden emberhez szól, ezért nem csupán annak befogadására törekszünk, hanem annak továbbadására is. Adj nekünk buzgóságot, hogy országod lelkes munkásai legyünk! Az üdvösséget Isten kegyelméből és irgalmából nyerjük el, de tudjuk, hogy nekünk is tennünk kell érte. Nevelj minket az engedelmességre és a szeretet gyakorlására!

Abban az időben: Amikor Jézus tudomást szerzett Keresztelő János haláláról, csónakba szállt és elment onnan egy kietlen helyre, egyedül. De az emberek megtudták, és a városokból gyalogszerrel utána indultak Mikor kiszállt, már nagy tömeget látott ott. Megesett rajtuk a szíve és meggyógyította betegeiket. Amint beesteledett, tanítványai odamentek hozzá, és figyelmeztették: „Sivár ez a hely, és késő már az óra is. Bocsásd el a tömeget, hadd menjenek a falvakba, hogy élelmet szerezzenek maguknak!” Jézus azonban ezt mondta nekik: „Nem kell elmenniük, ti adjatok nekik enni!” Ők ezt felelték: „Nincs másunk itt, csak öt kenyerünk és két halunk.” Mire ő ezt mondta: „Hozzátok ide!” Miután megparancsolta, hogy a tömeget telepítsék le a fűre, fogta az öt kenyeret és a két halat, szemét az égre emelve áldást mondott, azután megtörte a kenyereket, és odaadta a tanítványoknak, a tanítványok pedig az embereknek. Mindannyian ettek és jól is laktak. Végül tizenkét kosár lett tele a kenyérmaradékokkal. Pedig mintegy ötezer férfi evett, nem számítva a nőket és a gyerekeket. Mt 14,13-21

Elmélkedés

A kenyérszaporítás csodájáról olvasunk a mai napon. Jézus cselekedete előremutatott az Eucharisztiára, az Oltáriszentségre.

Jézus elkéri azt az öt kenyeret és két halat, ami a tanítványoknál van, és ők szívesen odaadják. Aztán pedig a tanítványokat kéri meg a megáldott és megszaporított étel kiosztására, s végül a maradék összegyűjtésére. Láthatjuk tehát, hogy nem mellékes a tanítványok jelenléte, közreműködő segítsége. Az Oltáriszentség esetében szintén az emberi közreműködés, a felszentelt papok szolgálata szükséges ahhoz, hogy Jézus táplálja az embereket.

Érdemes figyelnünk a közösségteremtő jellegre. Az ötezer férfi, valamint a velük lévő asszonyok és gyermekek valamennyien abból esznek és laknak jól, ami sokká változik Jézusnak köszönhetően. Nem kerül elő a tarisznyák mélyéről semmiféle étel, nem érkezik valaki váratlanul nagyobb mennyiségű kenyérrel, nem hoznak ételt a környékbeli településekről. Mindenki abból részesül, amit Jézus ad. Az Oltáriszentség esetében szintén egy kenyérből eszünk s ez közösséget hoz létre. Közösséget az Egyházzal és közösséget egymással.

Lényeges mozzanat, hogy azzal a kevéssel tesz csodát, amit az emberek felajánlanak, odaadnak neki. Az Oltáriszentség esetében az a kenyér válik Krisztus testévé, amit emberi munkánk gyümölcseként felajánlunk az Úrnak. Nagylelkűségünket Isten megjutalmazza, sokszoros lelki kincsként adja vissza nekünk.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus, készséges szívvel hallgatjuk szavadat, amellyel követésedre hívsz minket. Nem akarunk süketként viselkedni, mint akik nem hallják, nem értik szavadat. Keressük saját boldogságunkat és mások életét is boldogabbá szeretnénk tenni. Add, hogy szavadban felismerjük az örök életre vezető igazságot! Erősíts minket, hogy mindig veled éljünk, veled járjuk életünk zarándokútját, s végül megérkezzünk az Atya örök országába.

Abban az időben valaki odalépett Jézushoz a tömegből és megszólította: Mester, mondd meg testvéremnek, hogy ossza meg velem az örökséget. De ő elutasította: Ember, ki hatalmazott fel rá, hogy bírótok legyek és elosszam örökségeteket? Majd a néphez fordult: Vigyázzatok és óvakodjatok minden kapzsiságtól, mert nem a vagyonban való bővelkedéstől függ az ember élete. Példabeszédet is mondott nekik: Egy gazdag embernek bőséges termést hozott a földje. Így okoskodott magában: Mit tegyek? Nincs hová gyűjtsem a termésemet. Tudom már, mit teszek: lebontom csűreimet és nagyobbakat építek, oda gyűjtöm majd a termést és minden vagyonomat. Aztán majd elégedetten mondom magamnak: Ember, van annyid, hogy sok évig elég! Pihenj, egyél, igyál, s élj jól! - Ám az Isten így szól hozzá: Esztelen, még az éjjel visszakérik tőled lelkedet. Amit gyűjtöttél, kire marad? - Így jár az, aki vagyont halmoz fel magának ahelyett, hogy az Istenben gazdagodnék. Lk 12,13-21

Elmélkedés

A gazdagság veszélye

Jézus több alkalommal beszélt arról, hogy ne aggódjunk életünk és megélhetésünk miatt, mert Isten gondoskodik rólunk. Tanítását nem érti meg mindenki. Egyesek az isteni gondoskodás helyett inkább a földi javakban, az anyagiakban bíznak. Ennek példáját láthatjuk a mai történetben. Mivel a zsidó családokban a legidősebb fiú volt mindig az örökös, a többiek nem kaptak örökséget. Egy ilyen, örökség nélkül maradt ember fordul Jézushoz, mert úgy gondolja, hogy számára nagyobb biztonságot jelentene az, ha testvére lemondana javára az örökség egy részéről.

Azzal, hogy Jézus visszautasítja a bíró szerepét, egyúttal azt is jelzi, hogy prófétai, tanítói feladata a fontosabb. E tanítói minőségében fogalmazza meg az eset kapcsán a követőinek szóló irányelvet: „Őrizkedjetek minden kapzsiságtól, mert nem a vagyonban való bővelkedéstől függ az ember élete.” Kijelentését egy példával világítja meg, amelynek szereplője egy vagyonos földbirtokos. A vagyon birtoklása és használata önmagában nem jelentene gondot, de jelen esetben kapzsiság jellemzi a történet alanyát. A gazdag ember arra törekszik, hogy vagyonával biztosítsa nyugalmát és kényelmét a jövőben. Látszólag előrelátó és a jövőt tervezi, mégis inkább helyesebb azt mondanunk, hogy mégsem tekint túlzottan előre, nem gondol végső sorsára. A példabeszéd egyes szám első személyben tárja elénk a gazdag gondolkodását. Ide vezet az énközpontú gondolkodás, amely mindig azt nézi, hogy mi az „enyém”, s mi az, ami megszerezhető számomra. A gazdag hiába gyűjt magának, halálával minden kincsét elveszíti. A történetnek ez a befejezése arra késztet bennünket, hogy megkérdezzük: Mi az értelme az életemnek? Az evangélium válasza a kérdésre: az Isten iránti szeretetben kell növekednünk és nagylelkűen kell adakoznunk, hogy lélekben gazdagodjunk. És az én válaszom hogy hangzik? Boldogságot, hosszú életet, s főleg örök életet senki számára nem biztosíthat a földi vagyon. A gazdagság azt a veszélyt rejti magában, hogy elvonja a figyelmet a túlvilágról, elfeledteti az emberrel, hogy az isteni gondviselésnek köszönheti életét és elfordít a felebaráttól. Az Úr a földi kincsek halmozása helyett a lelki kincsek gyűjtését ajánlja.

A vagyon és a gazdagság könyörtelen úr. Sokan azt vélik, hogy szabadabban, boldogabban élhetnek, ha gazdagok és nagy vagyonuk van. Valójában azonban a gazdagság könyörtelen módon uralkodik az emberen. Megfosztja attól a szabadságtól, hogy az igazán értékes dolgokra figyeljen. Elfordítja az ember szívét Istentől és a lelki dolgoktól. A vagyon elfojtja az ember szívébe magként vetett isteni szót és megakadályozza annak fejlődését, növekedését. A pénz utáni mohóság, a vagyon utáni vágyakozás, a kapzsiság azért is bűnnek számít, mert ellenkezik a felebaráti szeretet törvényével. Aki a földi gazdagságban bizakodik és minden igyekezetével gazdagodni szeretne, az elzárja szívét a nagylelkű Isten és a szükséget szenvedő ember elől.

Ezekre a veszélyekre hívja fel a figyelmet Jézus. A példázatban szereplő oktalan gazdag nem lehet példakép számunkra. Jézus tanítványainak azért kell mindenről lemondaniuk, azért kell mindent odaadniuk másoknak, hogy szabaddá váljanak Isten szeretetének a befogadására és mindannak elfogadására, amivel Isten ajándékozza meg az embert. Isten nagyobb boldogságot szán nekünk, mint amit bármiféle földi kincs nyújthat.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Te mindig meghallgatsz minket, bár emberi szavaink nélkül is tudod, hogy mire van szükségünk lelki fejlődésünkhöz. Hittel és bizalommal fordulunk hozzád és kérünk, hogy adj meg nekünk mindent, ami üdvösségünkre szolgál! Köszönettel és hálával tartozunk neked azért, mert gondunkat viseled és segítesz minket, hogy eljussunk az üdvösségre. Szeretnénk, ha tanításod jó talajra hullna a szívünkben! Add, hogy mindig nyitott szívvel hallgassunk téged és tanításodat életre váltsuk! Segíts minket, hogy az evangéliumhoz méltóan éljünk!

Amikor Heródes Antipász, a negyedes fejedelem meghallotta a Jézusról szóló híreket, azt mondta szolgáinak: „Ez Keresztelő János: ő támadt fel a halálból, azért van ilyen csodatevő ereje.” Heródes ugyanis annak idején elfogatta Jánost, bilincsbe verette és börtönbe vetette Heródiás miatt, aki fivérének, Fülöpnek a felesége volt. János ugyanis figyelmeztette: „Nem szabad őt feleségül venned!” Heródes emiatt ki akarta végeztetni Jánost, de félt a néptől, mert prófétának tartották őt. Amikor Heródesnek születésnapja volt, Heródiás leánya a vendégek előtt táncolt. Ez nagyon megtetszett Heródesnek, ezért esküvel ígérte, hogy bármit is kér, megadja neki. A leány, mivel anyja már előre kioktatta, így szólt: „Add nekem egy tálon Keresztelő János fejét!” Erre a király elszomorodott, de esküje és a jelenlevő vendégek miatt megparancsolta, hogy adják oda neki (Keresztelő János fejét). Erre elküldvén lefejeztette Jánost a börtönben. Fejét elhozták egy tálon, és odaadták a leánynak; ő meg elvitte anyjának. Akkor János tanítványai eljöttek, elvitték a holttestet, és eltemették. Majd felkeresték Jézust, és mindezt hírül adták neki. Mt 14,1-12

Elmélkedés

Keresztelő János vértanúságának elbeszélését olvassuk a mai evangéliumban. Az eset politikai és történeti jelentőségét jelzi, hogy a neves történetíró, Josephus Flavius is lejegyezte munkájában. Máté evangélistát viszont nem a történeti vagy politikai szempontok vezérlik a történet megfogalmazásakor, hanem erkölcsiek. Ennek megfelelően mi is az erkölcsi tanulságokra szeretnénk odafigyelni.

Keresztelő János, aki nagy népszerűségnek örvendett a nép körében, figyelmezteti az uralkodót, Heródest súlyos bűnére, mégpedig arra, hogy nem lett volna szabad feleségül vennie testvérének feleségét, mert a törvények ezt tiltják, s a törvényi előírás az uralkodóra is vonatkozik. János figyelmeztető szavait az evangélista ugyan csak egy rövid mondatban foglalja össze, de joggal feltételezzük, hogy bővebb és kemény hangú lehetett ez az uralkodóhoz intézett figyelmeztetés. Heródesnek nem tetszett János véleménye, ezért börtönbe záratja. A bűnre emlékeztető szót ugyan elnémíthatja így Heródes, de ettől kezdve újabb bűn, egy ártatlan ember halála miatt fog még erősebben megszólalni lelkiismeretének el nem némítható szava.

Nem a bűntudattól és nem a lelkiismeretfurdalástól kell megszabadulnom, hanem magától a bűntől! Elfogadom-e a jószándékú figyelmeztetést? Odafigyelek-e Isten figyelmeztetésére, aki a lelkiismeretem által szólít meg? Készséges vagyok-e a bűnbánatra és a bűnbevallásra?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, Jézus Krisztus! Erőt vesz rajtam a csüggedés, amikor csalódást okoznak az emberek, terveim kudarcba fulladnak vagy váratlan események forgatják fel életemet. Ilyenkor a legszívesebben elmenekülnék a világból, az emberek elől. Bezárkóznék a magam kis világába, hogy egyedül legyek. De te nem hagysz magamra, hanem mellém állsz, tanítasz és megismerteted önmagadat előttem. Vezess engem vissza az emberi közösségbe, tanítványaid, követőid közé! Vezess engem az Atya közelébe, hogy a vele való kapcsolatomat helyreállítsam!

Tanító körútján Jézus az ő városába, Názáretbe érkezett, és ott tanított a zsinagógában. Hallgatói csodálkoztak, és így beszéltek róla: „Honnan van ennek a bölcsessége és csodatevő ereje? Hát nem az ács fia ez? És nem Mária az anyja? Nemde Jakab, József, Simon és Júdás az (unoka)fivérei? És nem itt élnek-e közöttünk az (unoka)nővérei is? Honnét vette hát mindezt?” És csak botránkoztak rajta. Jézus erre így szólt: „Sehol sem becsülik kevesebbre a prófétát, mint szülőföldjén és otthonában.” Hitetlenségük miatt nem is művelt ott sok csodát. Mt 13,54-58

Elmélkedés

Az Isten országáról szóló példabeszédek után egy új szakasz kezdődik a mai evangéliummal, amely Jézus elutasításával indul és kereszthalálával fejeződik be, amely az emberek részéről Isten elutasításaként minősíthető.

Tanító útja során Jézus visszatért abba a városba, ahol nevelkedett, Názáretbe. Az evangélista keserűen állapítja meg, hogy Názáretben nem tudott sok csodát tenni (vö. Mt 13,58). A názáretiek hitetlenül fogadták, amikor tanítani kezdett a zsinagógában, és azt gondolták, hogy jól ismerik Jézust, aki gyermekkorától fogva közöttük nőtt fel. Jézus most, felnőttként és elismert vándortanítóként olyan dolgokat mond nekik, amire nem számítottak. A felnőtt Jézus olyan dolgokat tesz, tudniillik csodákkal gyógyít, amit elképzelni sem tudtak róla. Mindez nem fér bele az évek során Jézusról kialakult képbe, ezért csodálkoznak és megbotránkoznak. Elutasításuk tehát egyszerűen magyarázható: ismerik Jézus emberi származását, de ezen nem akarnak túllépni. Nem ismerik fel, hogy Jézus Isten. Nem hisznek abban, hogy ő az Isten Fia. Názáretben is azzal a meggyőződéssel és erővel tanít Jézus, mint más helyeken. Itt is tenne csodákat, hogy megmutassa Isten irgalmát, de hitetlenséggel találkozik.

Ahhoz, hogy Jézusban meglássuk az Isten Fiát, hitre van szükségünk. A hitetlenség elutasításhoz vezet, a hit elfogadást jelent.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Istenünk, Fiad, Jézus országod örömhírét hirdette, gyógyulást hozott a betegeknek, szabadulást mindazoknak, akiket fogva tart a bűn, a gyöngeség, világosságot hozott azoknak, akik elvakultan, önmagukba zárkózva élnek. Add, hogy életünket őhozzá tudjuk alakítani, aki a törvényt nem megszüntetni jött! Add, hogy életünkön változtatni tudjunk! Add, hogy ne öntelten éljünk, hanem figyeljünk mindig rá, aki botránykő azoknak, akik nem fogadják el, de akik befogadják, azoknak az élet teljessége!

Abban az időben Jézus így szólt tanítványaihoz: „A mennyek országa olyan, mint amikor a hálót a tengerbe vetik és az mindenféle halat összefog. Mihelyt megtelik, a partra vonják, és nekiülve kiválogatják: a javát edényekbe rakják, a hitványát pedig kidobják. Így lesz a világ végén is. Kivonulnak az angyalok, a gonoszokat elválasztják az igazaktól és tüzes kemencébe vetik, ott sírás lesz és fogcsikorgatás. Értitek-e mindezt?” „Igen!” – felelték. Erre így folytatta: „Minden írástudó, aki jártas a mennyek országáról szóló tanításban, olyan, mint a családapa, aki kincseiből régit és újat vesz elő.” Amikor Jézus befejezte példabeszédeit, más helyre ment onnét. Mt 13,47-53

Elmélkedés

Az Isten országáról szóló példabeszédek közül az utolsót olvassuk a mai napon, amely a tengerbe vetett, és mindenféle, azaz evésre alkalmas és alkalmatlan halakat egyaránt összegyűjtő halászhálóról szól. A hasonlat ugyanazokat a kérdéseket és problémákat veti fel, mint a búzáról és a konkolyról szóló példázat (vö. Mt 13,24-30). Miért engedi Isten, hogy a világban jelen legyen a rossz? Miért engedi, hogy a gonosz veszélyeztesse, rosszra kísértse a jókat?

Első olvasatban úgy értelmezzük a példabeszédet, hogy a jó halak a keresztény hívőket, a rosszak pedig a nem hívőket jelképezik. A világban tehát együtt élnek azok, akik Krisztus követőjeként Isten országának megvalósításán fáradoznak, és azok, akik mit sem törődnek Istennel.

Ezen értelmezési lehetőség mellett érdemes megemlítenünk egy másikat is. Máté evangélista megtapasztalhatta azt, hogy a krisztusi közösségben egyesek példásan és valóban a hit szerint élnek, miközben a közösség tagjai között a bűnös élet útján botladozók is jelen voltak. Talán az előbbiek között lehettek türelmetlenebbek is, akik a közösség mielőbbi megtisztítását, a bűnösök eltávolítását sürgették. Mindez azonban csak emberi ítélet, emberi vélekedés, amellyel szemben Jézus példázata Isten türelmét helyezi előtérbe, illetve azt hangsúlyozza, hogy az ítélkezéshez egyedül Istennek van joga.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus! Földi küldetésed teljesítése után visszatértél Atyádhoz a mennybe. Tőle jöttél s most hozzá térsz vissza. A mennybemenetel számodra megdicsőülést jelent. Te minden embert a mennybe hívsz és megmutatod nekünk az üdvösségre vezető utat. Segíts, hogy szüntelenül vágyakozzunk az üdvösségre és mindent megtegyünk annak érdekében, hogy halálunk és feltámadásunk után elnyerjük! Mutass nekünk utat a menny felé! Vezess minket az örök életre!

Jézus egyszer ezt a két példabeszédet mondta tanítványainak: Hasonló a mennyek országa a földbe rejtett kincshez. Ha valaki megtalálja, újra elrejti azt, majd örömében elmegy, eladja mindenét, amije van, és megvásárolja azt a földet. Hasonló a mennyek országa a kereskedő emberhez, aki igazgyöngyöt keres. Amikor aztán egy nagyon értékes igazgyöngyre talál, elmegy, eladja mindenét, amije van, és megvásárolja azt. Mt 13,44-46

Elmélkedés

A földműves által megtalált kincsről és a kereskedő által talált gyöngyről szóló iker-példabeszéd az Isten országával kapcsolatban két fontos dologra hívja fel figyelmünket. Elsőként arra, hogy milyen nagy érték az Isten országa. Mennyire értékes számunkra az, hogy Jézus elhozta ennek az isteni uralomnak az örömhírét, s ez az uralom a mi életünkben is megvalósul. Másrészt kiderül e hasonlatokból, hogy az Isten országa cselekvésre ösztönöz minket, azaz arra, hogy mindent tegyünk meg azért, hogy bennünk is megvalósuljon és növekedjen. Soha ne gondoljuk azt, hogy ez a határtalan értékű kincs nem lehet a miénk. Ha fáradozunk megszerzéséért, a miénk lehet.

Vallásosságunkban, Istennel való kapcsolatunkban felül kell emelkednünk a felszínességen és el kell jutnunk arra a szintre, amikor megvalljuk: legnagyobb lelki kincsünk az, hogy rátaláltunk Krisztusra, aki az üdvösséget adja. Ezért a kincsért valóban érdemes minden evilági dologról lemondani, s mindent odaadni azért, hogy a miénk lehessen. Az isteni és az emberi törekvésnek találkoznia kell, azaz nem csupán az ő akarata legyen az üdvösségünk, hanem a mi legfőbb vágyunk is, ami nap mint nap motivál bennünket vallásos életünkben. Az üdvösséget Krisztus engedelmes szenvedése, halála és feltámadása által nyertük el, azért hozzá kell mindhalálig ragaszkodnunk. Ő a mi kincsünk, akit ha egyszer megtaláltunk, hordozzuk szívünkben!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, Jézus, taníts meg engem arra, hogy a legkisebb dolgokban is felfedezzem az igazi öröm, az igazi boldogság forrását! A szegénység, a nélkülözés, a szomorúság és az üldöztetés nem lehet akadály számomra, hogy feléd közeledjek. Sőt, éppen ellenkezőleg, ezek segítenek a leginkább abban, hogy megtaláljalak téged, s benned boldogságomat. Érzem közelséged, érzem gondviselésed, érzem irgalmadat, érzem jóságodat, érzem szereteted, s ez nekem a boldogság. Jézusom, veled mindenkinél boldogabb vagyok.

Abban az időben: A zsidók közül sokan jöttek Máriához és Mártához, hogy vigasztalják őket testvérük miatt. Amint Márta meghallotta, hogy Jézus jön, eléje sietett, míg Mária otthon maradt. Márta így szólt Jézushoz: „Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérem! De tudom, hogy most is, bármit kérsz Istentől, megadja neked.” Jézus ezt felelte neki: „Testvéred fel fog támadni!” Erre Márta így szólt: „Tudom, hogy feltámad a feltámadáskor, az utolsó napon.” Jézus folytatta: „Én vagyok a feltámadás és az élet. Aki hisz bennem, még ha meghal is, élni fog. Mindaz, aki él és hisz énbennem, az nem hal meg örökre. Hiszed ezt?” Márta ezt válaszolta neki: „Igen, Uram! Hiszem, hogy te vagy a Messiás, az Isten Fia, aki a világba jön!” Jn 11,19-27

Elmélkedés

Amikor Jézus megérkezik barátja házába, Lázár már négy napja halott. Lázár testvére, Márta azzal fogadja Jézust, hogy biztosan minden másként történt volna, ha néhány nappal korábban érkezett volna. Márta ezzel egyrészt kifejezi Jézus rendkívüli erejébe vetett személyes hitét, másrészt bizonyára a jelenlévők véleményét is tolmácsolja, akik szintén azt gondolták, hogy a csodáiról híres tanító megakadályozhatta volna Lázár halálát. Sőt Jézus nem csupán gyógyító csodáival adott alapot ennek feltételezéséhez, hanem azzal is, hogy korábban már két alkalommal is hozott vissza a halálból embereket az életre. Márta ugyanakkor nem gondol a mostani feltámasztásra. Ez Jézus különleges ajándéka lesz. Lázár feltámasztásával Jézus isteni erejét bizonyítja, ugyanakkor előre jelzi mindannyiunk sorsát, feltámadásunkat az örök életre.

Érdemes ismételten elolvasni Jézus és Márta párbeszédét. Az életről, a halálról, a feltámadásról beszélgetnek. S e beszélgetés során Jézus kinyilatkoztatást tesz önmagáról. Életnek és feltámadásnak nevezi magát. Ő az, aki az életnek és a feltámadásnak az ajándékozója. Itt értjük meg az újszövetség igazi újdonságát: Jézus valóban Isten, akinek hatalma van életet adni az ember számára. Ennek lesz bizonyítéka a húsvéti esemény, Krisztus feltámadása. Márta hitvallása már az egész Egyház hitét fejezi ki. Jézusban hinni azt jelenti, hogy hiszek az élet Urában, aki a feltámadás által új, örök életet ad az embereknek.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, Jézus Krisztus! Te vagy a világ világossága! Te vagy az én világosságom. Veled nem járok sötétségben, hanem Isten felé visz életutam. Te a sötétségből a világosságra hívsz, és azt kéred tőlem, hogy a világosság fiaként éljek. Ha a te követődként, a világosság igaz fiaként élek, akkor magam körül szétsugárzom az isteni fényt és szeretetet. Az örök világosság felé vezető utamon legyen közbenjáróm édesanyád, Szűz Mária, aki méhében hordozott téged, a világ világosságát! Segíts, hogy letérjek a bűn sötét útjáról és mindig a hit világosságának útján járjak!